Abraham Lincoln, a vámpírvadász (2012)

Bár listánkon csakis fiktív elnök sorakoznak, az orosz Timur Bekmambetov (Éjjeli őrség) filmjében a név valódi, számos történelmi esemény az, ám a karakter teljes mértékben kitalált.

Ez az Abraham Lincoln ugyanis arra esküdött fel – az alkotmány mellett -, hogy életét az édesanyját megölő és az országot nyomorba dönteni készülő vérszívók ellen harcoljon, ha kell, kies temetőkben, száguldó vonat tetején és ahol csak megkívánja a haza.

Az alaphelyzet és a cím óriási poén, főleg tudván, hogy az igazi Lincoln is rendkívüli erejéről volt híres – amit a korabeli portrék alapján ki sem nézne belőle az ember - és valóban remekül kezelte filmbeli fegyverét, a szekercét.

A megvalósítás sajnos már kevésbé sikerült, hol túl komolyan vették, hol kissé elökörködték a történetet, a számítógépes megvalósítás sem mindig tökélestes, de ahogy mondani szokás, egynek jó!

Támadás a Fehér Ház ellen (2012)

Hogy kik a gonoszok? A koreaiak, mint a Halj meg máskor című Bond-filmben, a céljuk a két Korea egyesítése, az eszköz pedig az amerikai elnök, pontosabban ő csak afféle csali, ám ehhez előbb el is kell kapni.

A megmentő az elnök volt testőre, aki újra aktiválja magát a támadást látva, amely során a terroristák a Fehér Ház földalatti bunkerében tartják fogva az elnököt, aki maga is elég katonás alkat, lévén, hogy régi kedvencünk, Aaron Eckhart alakítja, az extestőrt pedig Gerard Butler, akinek (újra) jól áll az akciószerep.

A rendezést Antoine Fuqua vállalta, aki ennél azért tud jobbat is – lásd: Kiképzés - , a legjobb duma pedig a következő: Az Egyesült Államok nem tárgyal terroristákkal! – mondja az elnök, mire a terrorista: Ugyan, ki beszél itt tárgyalásról? Kicsivel később jött ki a Roland Emmerich rendezte Az elnök végveszélyben (2013) ahol Jamie Foxx volt a szintén veszélybe került elnök, a pont jó helyen lévő Channing Tatum pedig a testőre, de az kisebbet szólt.

Hülyék Paradicsoma (2006)

Amikor kiderült, hogy a sok helyen rendkívül népszerűtlen és sokak által idiótának tartott Donald Trump indul az elnökválasztáson, sőt, esélye van azt megnyerni, rögtön előkerült Mike Judge 2006-os kultfilmje.

A Beavis és Butthead megalkotója már itt megjósolta, hogy eljön az idő, amikor a szavazók nem a tényeket nézik, hanem a showműsort veszik meg, az idő, amikor végleg többségbe kerülnek az ostobák és egy pankrátor lehet Amerikai soros elnöke, a csodásan hangzó Dwayne Elizondo Mountain Dew Herbert Camacho névvel.

A szatíra hőse a teljesen átlagos intelligenciájú közlegény, aki egy prosti társaságában egy hibernációs programban vesz részt, és amikor 2505-ben felébrednek, már csak teljesen együgyű emberek élnek, és ők a legokosabbak. Nem mondom, hogy Judge a valóban elgondolkodtató alaphelyzetből mindent kihozott, vagy azt, hogy pont Luke Wilsonra kellett volna bízni a főszerepet. de a Hülyék Paradicsoma nagyon vicces intő példa!

Az év embere (2006)

Pontosan tíz éve, ugyanakkor, amikor Mike Judge elkészítette maró szatíráját az ostobák mennyországáról, valaki más is úgy gondolta, hogy az amerikai elnökválasztás átfordulhat önnen paródiájává.

Barry Levinson, aki nem mellesleg már rendezett egy jó kis elnökös szatírát, az Amikor a farok csóválja... (1997) címmel, most azt nézte meg, miként indulhat egy abszolút kívülálló a nagy versenyben. Hőse, Tom Dobbs az Államok egyik legkedveltebb showmanje.

Vicces politikai műsorában a politikusokat ekézve egyszer azt találja mondani, hogy elnökjelöltnek még ő is bármikor jobb lenne, mint a jelenlegi felhozatal. Rajongói kapnak is az alkalmon és e-mailek millióival árasztják el a műsorvezetőt, aki eleget tesz a nép kérésének és elindul a szavazáson.

Üde színfoltja lesz a szegényes választási cirkusznak, de azt még ő sem gondolja komolyan, ami egy szoftverhibának köszönhetően hamarosan megtörténik, hogy óriási fölénnyel megnyeri a választást.

A hibát felismerő egyik lelkiismeretes szoftvermérnök felfedi Dobbsnak a hibát, akinek ezek után bölcs döntést kell hoznia az ország és saját jövőjéről. Érdekes módon a mostani választások előtt is egy műsorvezetőt, a zseniális Jon Stewartot kapacitálták rajongói hasonló céllal, de ő nem tett úgy, mint Robin Williams karaktere, hanem szép csendben visszavonult.

Dave (1993)

Az amerikai elnök magánélete joggal érdekelheti a világ közvéleményét – gondoljunk csak Kennedy-re vagy Bill Clintonra -, és természetesen Hollywoodban is ezernyi módon foglalkoznak a kérdéssel. Természetesen rendszerint kitalált elnök privát dolgairól van szó és a műfaj optimista hangvételű vígjáték.

Ebben a verzióban a korrupt, gátlástalan és rendre félrekúró elnök hibáit hasonmása, a nép egyszerű gyermeke teszi helyre, aki magánemberként, egy munkaközvetítő irodát vezet, ám amikor az igazi elnök agyvérzést szenved, állandóra kell beugrania.

A naiv, de egyáltalán nem hülye Dave előtt lassan feltárulnak az ovális iroda cselszövései és egyre közelebb kerül a vérig sértett First Lady-hez. Kevin Kline minden szerepében nagyszerű – lásd, A hal neve Wanda -, most pedig megduplázódik, Sigourney Weaver pedig remek partnere. Pár évvel később szintén egy fiktív elnök kissé csepegős magánéletével foglalkozott a Szerelem a Fehér Házban (1995) Michael Douglas és Annette Bening kettősével – mi inkább a Dave-et ajánljuk.

Az elnök különgépe (1997)

Lehet egy amerikai elnök akcióhős? Egy filmben simán, pláne, ha az illetőt Harrison Ford alakítja, aki szerintem, ha most indult volna a választásokon, csont nélkül megválasztották volna.

Mellesleg, ha nem ő lenne az elnök, akkor ez akár egy Steven Seagal film is lehetne, hiszen az ő specialitása volt az elrabolt járművön való rendcsinálás a kilencvenes években. A kérdéses – címbéli – járművet ugyanis terroristák térítik el, és a túszul ejtett utasokért cserébe a vezérük szabadon bocsátását követelik.

Jó megoldás nincs: ha ugyanis nem engedik szabadon az illetőt, módszeresen ki fogják végezni az utasokat, amennyiben teljesítik követelést, az további százezrek biztos halálát jelenti.

A döntés az Egyesült Államok elnöke kezében van: vagy feláldozza lányát és feleségét a világ megmentése érdekében, vagy emberek százezreit küldi a halálba. A rendező ismét német, Wolfgang Petersen, a gonoszt a mindig lenyűgöző Gary Oldman játssza, férfias szakállal, orosz kiejtéssel és eszelős tekintettel, a First Lady pedig Glenn Close.

Támad a Mars! (1996)

Végre nem valami nyakatekert okból lázongó terroristák vagy elégedetlen kommandósok fenik a fogukat az Egyesült Államok elnökére, hanem egy idegen faj, akikkel nem lehet packázni.

Tim Burton kellőképpen bizarr meséjében a hatalmas fejű zöld fickók a Föld leigázására készülnek, ám az emberiség túl ostoba ahhoz, hogy felismerje a nyilvánvaló veszélyt, és az USA elnökének is az okozza a legnagyobb gondot, milyen ruhában üdvözölje az idegeneket, feleségét pedig csupán rasszizmusa motiválja, amikor ellenzi a látogatást.

A listánk legjobb amerikai elnöke kétségkívül Jack Nicholson, aki úgy tud ripacskdni, mint senki más – ő és Burton korábban is remek párost alkottak a Batman visszatérben pár évvel korábban.

Ja, és a marslakókat francia sanzonokkal lehet legyőzni! Ha választani kell, akkor bármikor Burton filmjére szavazok, mint az alaphelyzetében hasonló, ugyanekkor, de nagyságrendekkel több pénzből készült A függetlenség napjára.