Példátlan sikersztori a Marvel Studios elmúlt 13 éve. A 2008-as Vasember óta 26 filmet mutattak be, és ha nem is lett mindegyik kritikuskedvenc, nagyítóval kell keresni köztük a látványos bukásokat. Kizárólag a bevételi oldalról nézve, a stúdió egyszerűen nem tud hibázni, nem is csoda, hogy a filmek elején feltűnő Marvel-logó – a Pixaréhoz hasonlóan – a rajongók számára a minőség pecsétjét jelenti. Vagy legalábbis eddig azt jelentette, a franchise 26. produkciója, az Örökkévalók ugyanis meglehetősen vegyes (kritikai) fogadtatásban részesül.

Hogy az okokat megértsük, érdemes egy pillanatra átnézni a szomszédba, vagyis a DC-hez, ahol egyelőre sikertelenül próbálják a konkurencia franchise-modelljét adaptálni. Akadnak jól teljesítő filmjeik, a részekből azonban nem állt még össze egy MCU-hoz hasonlóan potens DC-moziverzum. A relatív kudarc visszavezethető a kapkodásra. Amíg a Kevin Feige szuperproducer által irányított Marvelnél tudatos építkezés folyik, és az új karaktereket meghatározott sorrendben vezetik be, majd eresztik egymásnak a Bosszúállókhoz hasonló közös produkciókban, addig a DC a fokozatosság elvét mellőzve hozta ki a Suicide Squadot (2016) és Az igazság Ligáját (2017). Ezek a filmek egyszerre próbálták meg több új (anti)hős eredettörténetét elmesélni és első közös küldetésüket is bemutatni. A megfelelő felvezetést azonban nem lehet megspórolni.

A Marvel az Örökkévalókkal most látszólag ugyanebbe a csapdába sétált bele. Chloé Zhao filmje minimális kapaszkodót kínál csak az MCU filmjeit sorozatként fogyasztó nézőknek. Elhangzik pár utalás a Bosszúállókra, illetve Thanosra – de ennyi. Kapunk viszont 10 (!) olyan új szuperhőskaraktert, akikkel még soha nem találkozhattunk, és akiket mind külön be kell mutatni és felépíteni. Innen nézve a 157 perces játékidő nem hogy sok, de még kevés is.

Az alapsztori sem éppen szokványos, mert igaz ugyan, hogy az utolsó Bosszúállók-filmek térben és időben is eléggé kitolták az univerzum határait, arra még nem volt precedens az MCU-ban, hogy egyetlen filmen belül több ezer évet ugráljunk oda-vissza. Az Örökkévalók főszereplői ugyanis halhatatlan, kozmikus szuperlények, akik 7 ezer éve élnek a Földön, és bár a film történetének nagy része a jelenben zajlik, a karakterek háttérsztorijait a Babilonban, Tenocstitlanban vagy éppen a Gupta Birodalomban játszódó flashbackeken keresztül ismerhetjük meg.

Több mint bátor vállalás mindezt a gyanútlan nézőre zúdítani, pláne úgy, hogy a rendezői székben nem egy történelmi eposzokon és akciófilmeken edződött szőröstökű veterán ül, hanem a blockbuster műfajban nullkilométeres, korábban mindössze három, dokumentarista stílusú drámát készítő Chloé Zhao. Igaz, a legutóbbi (A nomádok földje) megkapta az Oscart, de ettől még komoly fantáziára van szükségünk, hogy meglássuk a párhuzamot egy dél-dakotai cowboy vagy egy hatvanas nomád nő kálváriája és a halhatatlan szuperlények világmentő küldetése közt.    

Sportnyelven szólva, innen szép nyerni, és az Örökkévalók nem is indul túl ígéretesen. Az alaphelyzetet egy felirat meséli el: az Örökkévalókat az Égiek nevű kozmikus lények küldték a Földre, hogy védelmezzék az emberiséget a Deviánsoktól, akik bizarr, sárkányszerű lények. Az első jelenet időszámításunk előtt 5000-ben, Mezopotámiában játszódik, a Deviánsok előmásznak az óceánból, rátámadnak az emberekre, de megérkeznek hőseink. Mind a tíz megvillantja a különleges képességét, majd miután legyakják a szörnyeket, felsorakoznak egy vonalba, mint a színpadi színészek a meghajlásnál, és klasszikus szuperhőspózba vágják magukat.

Ezzel szerencsére túl is esünk a film legkínosabb pillanatán, és ugrunk a jelenbe, ahol kiderül, hogy a hősök immár a bolygó minden pontjára szétszóródva, az emberek közt elvegyülve élik a mindennapjaikat. Hamarosan kiderül, hogy az évezredekkel korábban kihaltnak (pontosabban: kipusztítottnak) hitt Deviánsok visszatértek, és erősebbek mint valaha. A szupercsapatnak újból össze kellene állnia, de a tagokat nem könnyű meggyőzni. Van köztük olyan, aki az emberiségből kiábrándulva remeteként él, van, aki családot alapított vagy Bollywoodban építi a karrierjét, vezetőjüket, legidősebb tagjukat, Ajakot (Salma Hayek) ráadásul holtan találják.

Papíron nem sokban tér el a sztori a szokott Marvel-formulától, a gyakorlatban viszont Zhao, aki a forgatókönyvet is jegyzi többedmagával, ráérősebb tempóban mesél, és nagyobb figyelmet fordít a karakterépítésre. Megteheti, mert a film első fele a klasszikus „tereljük össze a régi csapatot egy utolsó nagy küldetésre”-dramaturgiát követi, vagyis a gárda magját alkotó Sersei, Ikaris és Sprite (a magyar szinkronban Szipor) egy világkörüli turné keretében keresik fel a többieket, így az új karakterek fokozatosan, egyesével lépnek be a történetbe.

Ha azt mondjuk, hogy az alkotók ügyeltek a sokszínűségre, akkor még keveset állítottunk.

A globális léptékű eposzhoz persze világválogatott dukál, úgyhogy mi sem természetesebb annál, hogy kínai (Gemma Chan), pakisztáni (Kumail Nanjiani), koreai (Don Lee), indiai (Harish Patel) és mexikói (Salma Hayek) gyökerű színészeket castingoltak be a Trónok harca sztárjai (Richard Madden, Kit Harrington) és Angelina Jolie mellé. Az inkluzivitást azonban ennyivel még nem tudták le, a képregényekben férfiként megteremtett Szipor és Ajak nemét megváltoztatták, Phastos az MCU első nyíltan meleg szuperhőse lett, míg Makkari ebben verzióban siket – és természetesen egy siket színésznő, Lauren Ridloff alakítja. Borítékolható, hogy ezek a változtatások fogják uralni az Örökkévalókkal kapcsolatos diskurzus nagy részét, pedig Zhaóék mindent megtesznek, hogy ne kandikáljon ki a filmből a politikai korrektség lólába – és egy-egy premier plánnal kiemelt pillanatot leszámítva sikerrel is járnak.

Az Örökkévalók akciófilmként sem rontja le a Marvel-átlagot, sőt sok esetben izgalmasabbak is a csörtéi, mert a közönség még nem ismeri unásig az új karakterek szuperképességeit. Tény, hogy a Deviánsok arctalan gonoszokként nem túl érdekesek, de egyrészt kiderül róluk, hogy inkább csak parasztok egy nagyobb sakkjátszmában, másrészt az örökkévalók közti belső konfliktusok bőven kompenzálják a Thanos-formátumú főgenya hiányát. A finálé pedig így is, úgy is egy óriási CGI-orgiába torkollik, ahol a tét, mint mindig, a világ sorsa.

A Marvel sikerreceptje arra épül, hogy széria filmjei ugyanazt a sémát követik, de közben bedobnak egy-egy újnak ható elemet is, legyen az a szokottnál több krimi (Amerika Kapitány: Polgárháború), fantasy (Doctor Strange), humor (A Hangya) vagy identitáspolitika (Fekete Párduc), illetve ezért is igazolnak le Hollywoodban még zöldfülű, de egyéni hangú rendezőket. Az Örökkévalók esetében az a fő kérdés, hogy a közönség hajlandó-e elfogadni, ha egy Marvel-filmben nem egy, hanem több ponton is változtatnak a formulán, illetve, hogy a jól belakott, komfortos MCU mellett van-e még energiája és kedve felfedezni egy teljesen új világot? Hiába játszódik ugyanis papíron a Bosszúállók világában Zhao filmje,

az Örökkévalókkal a Marvel gyakorlatilag egy komplett spin-off-univerzum alapjait próbálja lerakni.

Nem lenne meglepő, ha a szuperhősdömpingtől lassan megcsömörlő közönség erre egy határozott nemmel válaszolna. De ha el is bukik az Örökkévalók, Zhaónak nincs miért szégyenkeznie. Kérhetett volna Feige-től egy sokkal kockázatmentesebb projektet,  ami garantálta volna számára a sikert, helyette inkább elvállalt egy olyan a küldetést, amit legalább annyira nehéz teljesíteni, mint kínai bevándorlóként Oscar-díjat nyerni.