Van egy híres sajtófotó, pár éve készült a Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigeteken, egy fekete bőrű férfit láthatunk a tengerparton, négykézláb, teljesen felöltözve, de vizes ruhában, mezítláb, látszik, hogy most mászott ki a vízből. Teljesen kimerült, de neki sikerült, másoknak nem, ám ez teljesen hidegen hagyja a háttérben látható idősebb, a homokban napozó turistákat.  Nem az ő problémájuk, illetve annyiban igen, hogy az ő adójukból segítenek a menekülteknek, vagy védekeznek a migránsok ellen, függően az adott ország politikájától, de nyilván van, ahol mindkét eset érvényes egyszerre. A kép rengeteget elmond menekültválságról és Európáról, de persze mindig akad olyan, aki segíteni akar. Erről szól a Styx.

Furcsa képpel nyit a film, egy makákó majom üldögél egy fán, majd, ahogy a kamera egyre többet mutat a tájból, kiderül, Gibraltárban vagyunk, a majom pedig társaival szokásos felfedezőútjára indul a kikötőbe. És ide érkezik Rieke, a magabiztos, szimpatikus harmincas mentőorvos, hogy szabadságán egyedül keljen útra vitorlással az Atlanti-óceánon fekvő Ascension-szigetre. Az út kellemes, Rielke elveszik az óceán végtelen nyugalmában, majd profi tengerjáróként, különösebb izgalom nélkül csinál végig egy szélvihart – másnap reggel, a vihar elültével azonban egy léket kapott rozoga bárka mellett találja magát, ami teli van menekültekkel. Azonnal értesíti a partiőrséget, akik köszönik az értesítést, megnyugtatják, hogy intézkednek, majd megkérik, hogy tűnjön el a helyszínről. Merthogy a kétségbeesett menekültek egyszerűen elsüllyesztenék a hajót, már aki nem fullad bele a tengerbe, miközben a vitorlásra akar átjutni.

A legtöbben köszönnék a tanácsot és elsöpörnének, de hősnőnk marad, és ugyan nem megy közel, de biztos távolból figyeli, mi történik – és nem történik semmi. Mármint nem érkezik az ígért segítség, még további kérései után sem, a hajó pedig egyre süllyed. És az európai nő, akinek valószínűleg a karórája többet ér, mint a bárkán lévők összes vagyona, szörnyű dilemma előtt áll, humanistaként, és persze orvosként nem fordíthat hátat, de ennyi emberen nem segíthet. Wolfgang Fischer rendező azonban nem akarja mindenáron lenyomni a torkunkon ezt a kérdést, sokkal árnyaltabb és tisztességesebb módszerekkel dolgozik. A kérdéses hajót például nem is mutatja közelről, így mintha egy elvont probléma lenne, hősnőnk viszont mindezt nagyon is valósként éli meg. Mert ez egy egyszereplős történet, még akkor is, ha néha mások is felbukkannak vagy megszólalnak benne.

Fischer mindezt tökéletesen építi fel. A hosszú, szinte idilli nyugalomból és egyedüllétből szinte észrevétlenül sodródunk át a tragédiával fenyegető helyzetbe, miközben tökéletesen, szinte milliméterre ki van mérve, hősnőnk mikor és mennyit beszél. És mit árul el az arca, amely legalább olyan fontos szereplő, mint a csodaszépen fényképezett tenger. Az egyébként gyakorlott tengerjáró Susanne Wolff arca tökéletes ehhez: nincsenek harsány gesztusai, visszafogott, a helyzetet érezhetően mindig másodpercek alatt elemző, higgadt, de érzelemteli, végtelenül rokonszenvesen kelt életre. És az sem véletlen, hogy Rieke pont az Ascencion-szigetre hajózik: a XIX. század végén még sivatagos, édesvíz nélküli szigetet különös, és meglepő módon sikeres kísérletként a híres brit természettudós, Darwin irányításával gondosan megválogatott idegen növényfajok beletelepítésével mesterséges Édenné varázsolták. Vagyis az ember megteremtheti a saját Paradicsomát, majd eldöntheti, kit enged be oda és kit nem, például azokat, akik az otthon megélt Pokol elől menekülnek.

A cím is az alvilágra utal, a folyóra, amelyen a kárhozott lelkeknek át kell kelniük, és persze az a kérdés, ki itt a kárhozott, akit fizikailag is a pusztulás fenyeget, vagy az, akit felmorzsol a tehetetlenség – vagy az, aki nem is akar segíteni.  A film az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Panoráma szekciójában debütált, és a Lux-díj finalistái között szerepel, illetve az Europa Cinema Label díjat is megkapta.

Értékelés: 8/10