Szegény gyerekpszichológus hölgynek megvan a maga baja az erdő közepén, erre nem bazi nagy vihar kerekedik odakint, és még a kedvenc hallássérült kisfiújának is nyoma veszik!
Kinek ajánljuk? Lakberendezőknek, belsőépítészeknek, mosómedve rajongóknak és végül azoknak, akik nem bánják, ha a szerep vacak, de láthatják Naomi Wattsot a fürdőkádban.
Vannak jó és rossz színésznők, logikusan, és vannak szerencsés és peches színésznők is. Kicsit úgy képzelem, hogy az általam rendkívül nagyra tartott Naomi Watts (A sötétség útja - Mulholland Drive, King Kong) elől egyszerűen elviszik a jó szerepeket, amikből amúgy sincsen sok a negyvenes színésznők számára, és azokat mondjuk mind Julianne Moore kapja.
Szegény Naomi meg csinálhatja a középszerű Lady Di életrajzi filmeket, mehet karakterszínésznek a Beavatott sorozatba, és gyenge horrorokat kell vállalnia, hogy fizethesse a rezsit. Mi másért mondott volna igent a Bezárva forgatókönyvét elolvasva vagy a rendező, Farren Blackburn (Istenek kalapácsa) nevét meghallva?
Első jelenet: hősnőnk és férje épp úgy dönt, hogy a férfi előző házasságból való, nehéz természetű tini fiát bentlakásos intézetbe küldik. A fiú és apja az autóban dulakodni kezd, beleszállnak egy kamionba, a férfi meghal, a srác teljesen lebénul. Ugrunk pár évet, és gyerekpszichológus főhősnőnk továbbra is remek ötletnek tartja, hogy az erdő közepén, a civilizációtól és minden segítségtől távol éljen és rendeljen, tök egyedül a kataton állapotban lévő nevelt fiával, és még egy házőrző kutyát se tartson védelemként. Lesz is baj, miután egy nagyothalló kisfiú eltűnik és egy bazi nagy vihar tornyosul a környék fölé.
Egy jó horror persze nem feltétlenül attól jó, hogy annyira csavaros az alapötlete és irodalmi Nobel-díjasok írták hét évig a forgatókönyvét. Lehet egyszerű, sőt, gagyi sztoriból is rendkívül szórakoztató filmet csinálni, a műfaj alapvető elemeit, uram bocsá’ kliséit rutinosan használva megteremteni a megfelelő hangulatot és egy ismerős, mégis egyedi darabot letenni az asztalra.
Farren Blackburn a klisékig ugyan eljutott, az egyedi hangvételig nem. Messze nem! Van kamuijesztegetés – áh, csak egy mosómedve matat a kukák mögött! -, amikor kell, elmegy a térerő, a tettes úgy húzza végig a kalapácsot a falon, ahogy azt Jack Nicholson tette a baltával, és sorolhatnám tovább, csak valódi feszültség nincsen. A történet pedig meg-meg áll, mintha a vágónak rémes hasmenése lett volna, és folyton ki kellett szaladnia elvégezni a dolgát, nincsenek csúcspontok, és az elejétől kezdve minden kiszámítható.
Persze vannak jó dolgok is, Naomi Watts még egy rossz filmben, nemhogy félig, inkább negyedig megírt szerepben is jó, az eltűnt kisfiút pedig A szobából ismert, nagyszerű Jacob Tremblay alakítja. Igaz, ez a szerep még negyedig sincs összerakva: csodás például a jelenet, amikor hősnőnk az elrejtőzött süket kisfiúnak suttog, de amúgy sincsen semmiféle jelentősége annak, hogy a kissrác pont halláskárosult.
Azt meg kell hagyni, hogy a filmben csodás a teljesen öncélúan tobzódó lakberendezés, az utolsó sótartótól kezdve a villanykapcsolókon át a tapétáig minden pompásan fest, de persze régen rossz, amikor a néző kínjában a kisasztalokat és a pohárkészletet nézi, mert nincs más, ami lekötné.
Összegzésként: tessék rendes szerepeket Naomi Wattsnak, Julianne Moore-nak úgyis elég díja van már odahaza a polcon!
Értékelés: 3/10
