Krasznahorkai Balázs első nagyjátékfilmje, a Hasadék az erdélyi hegyekben játszódik, hősei nehéz emberek, akik maguk nehezítik meg saját dolgukat, hogy aztán ki se tudjanak mászni belőle.
Erdély gyönyörű, ez nem vita tárgya. Ezért is, illetve az itt élő emberek, a különleges közeg, a kultúrák találkozása és persze a sajátos történelmi örökség miatt ideális filmes helyszín, bár nem mondhatjuk, hogy tucatjával készülnek itt a produkciók. Biztos van olyan mű, amit kihagytam, de amit én fel tudok idézni az általam látottak közül, az a Kalandorok (2008) című több generációs road movie, a nem hibátlan, de nagyon hangulatos thriller, a Víkend (2015), illetve a szikár krimi, a Valan – Az angyalok völgye (2019) – és persze most már Krasznahorkai Balázs első nagyjátékfilmje, a Hasadék is. A címbeli hasadék pedig nem csak szimbolikus, nagyon is konkrét.
Hősünk, Bálint (Molnár Levente) Budapesten élő orvos, biztos egzisztenciával és egy szép feleséggel (Lovas Rozi), aki éppen gyereket vár tőle, ám egy nap jön a telefonhívás: meghalt rég látott apja, menjen el a temetésre és elrendezni a dolgokat. Jön is a művészfilmek legnagyobb kliséje, a hazatérés a szülőfaluba, ami jelen esetben Erdélyben van, és a dolgok nem alakulnak túl jól, hisz Bálint autója még a megérkezés előtt lerobban, így késve érkezik a temetésre, ahol amúgy sincs sok ismerőse a már egy ideje elrománosodott helyen a Máramarosi-havasok hegyei között. Csak a mogorva, állítólag volt szekus nagybátyja (Kovács Lajos) és egy szúrós tekintetű fiatal srác (Babai Dénes) van már a rokonságból, és az is hamar kiderül, hogy a srác Bálint fia, és azért szúrós a tekintete, mert apja 17 éve felé sem nézett.
Én is csúnyán néznék a helyében, de van a srácnak más baja is, rossz társaságba keveredett, beszippantotta a helyi birkapásztor maffia – ez viccesen hangzik, de tényleg pásztorok a rosszfiúk -, részben tettestársként, részben adósként és csicskaként. A banda feje, Dumitru (Orbán Levente) az apa régi ismerőse, már ha egy régi telekvitát ismeretségnek lehet nevezni, de a lényeg, hogy egy régi, nekünk el nem magyarázott vita, illetve a srác miatt most a birkás ember és az orvos egymásnak feszül. Vagyis két, újra és újra egymásba kapaszkodó szálon futunk, az egyik az apa és a fia közeledése – ami időnként inkább távolodásnak hat -, és az apa privát konfliktusa, amit, gondolom, Krasznahorkai azért nem akart részletesen elmagyarázni, - és esküszöm, nem tudom, miért ugrik össze a kettő, - hogy az egészben legyen valami sorsszerű, valami balladisztikus.
A fentiek alapján is biztosan kiderült, hogy a Hasadék esetében nem a történet finomságai viszik a filmet, hanem a hangulat és a karakterek. Amihez persze Erdély tökéletes hely, adott mindkettő, és ebben nyilván el lehet veszni, pláne, ha az embernek jó színészei vannak. A nagybányai születésű Molnár Levente (Saul fia, Apró mesék) szerintem generációjának egyik legjobb, legintenzívebb színésze, akit a legtöbben eddig mellékszerepben, néha csak epizodistának használtak, pedig rég megérdemelt volna már egy saját filmes főszerepet. Ennek fényében érdekes, hogy olyan, mintha az orvos szerepe nem illene rá, talán pont azért, mert a karakterből sokáig hiányzik az intenzitás. Az ellenfelét játszó Orbán Leventében ez az izzás az első perctől megvan, igaz, neki jóval kisebb szerepe van – vicces egyébként, hogy a történet sokban hasonlít Orbán egyik korábbi filmje, a Kojot (2016) sztorijára. A kettejük párosa azonban jól működik, mégpedig egy egész furcsa okból: románul beszélnek egymással, és ez bizarr módon az egész filmre igaz. A román párbeszédek valamilyen különös oknál fogva sokkal jobban élnek, mint a magyarok, talán azért, mert ezek adják vissza hitelesen a közeg tényleg kézzelfogható atmoszféráját.
Ha a sztori is rendben lenne, akkor a Hasadék fontos filmmé válhatna, de a cselekmény olyan sokszor ütemtelen és logikátlan, hogy mire szó szerint elérünk a dramaturgiai katarzisnak szánt hasadékhoz, elveszik a lendület. Ha pedig nincs lendület, akkor nem ér célba az üzenet, hiába volt nyilván óriási meló az adott helyszínen forgatni, várni a megfelelő fényre és mindenre, ami ehhez kell. Valahogy pont addigra fogy el a film, amire megtalálná magát, ahogy a szereplői is megtalálják egymást – függetlenül attól, hogy ez jó nekik vagy sem.
Értékelés: 6/10
