Szerettük volna szeretni a Kingsman-előzményfilmet, de nehéz volt!

Az előzményfilmben ugyan mélyen eltemetve ott van minden, amiért a Kingsman-szériát úgy szeretjük, de nagyon sokat kell várnunk, mire eljutunk odáig; az út pedig tök felesleges jelenetekkel és karakterekkel van kikövezve.

Van olyan, hogy egy film nehézkesen kezdődik, és eltelik tíz-tizenöt perc, mire a cselekmény lendületet kap, de olyat még nem nagyon láttam, hogy a sztori csak a játékidő felénél induljon el igazán.

Márpedig pontosan ez történik a King's Man - A kezdetek, a méltán népszerű Kingsman-széria előzményfilmjében.


Ami engem illet, én imádtam a Kingsman: A titkos szolgálat (2014) humorát, lazaságát és eleganciáját, illetve a Taron Egerton és Colin Firth párost, és bár a folytatás, a Kingsman: Az aranykör (2017) valamivel gyengébb lett, azt is szerettem; így nyilván nagyon vártam a rég beígért, menet közben négyszer is elhalasztott előzményfilmet, amiről tudni lehetett, hogy az első világháború alatt játszódik, és a Kingsman ügynökség alapításának körülményeit mutatja be egy rakás valóban létezett történelmi alak segítségével.

Pörgős, akciódús, lebilincselő sztorinak ígérkezett hát,

vad oroszokkal, osztrákokkal, szerbekkel, németekkel – aztán csak vártam, hogy végre történjen is valami. Mert hogy az egész irgalmatlanul lassan kezdődik, miután Oxford hercegének (Ralph Fiennes) feleségét lelövi egy búr mesterlövész, ő pedig megfogadja: mindent megtesz, hogy megakadályozza a jövendő háborúkat és megóvja fiát, Conradot (Harris Dickinson) minden vésztől.


Ehhez képest mégsem sikerül megakadályozni a szarajevói merényletet, és még sok minden mást, miközben az első bő 45 perc nagyrészt azzal telik el, hogy a babaarcú, de teljesen jellegtelen Conrad újra és újra arra kéri apját, engedje el katonának, de az nemet mond.

Túlzás azt mondani, hogy semmi sem történik, de olyan csigalassan bontakozik ki minden, hogy az ember mégis ezt érzi.

Eközben a háttérben egy titokzatos alak olyan figurákat mozgat, mint Gavrilo Princip, Mata Hari, Hanussen (Daniel Brühl) vagy Raszputyin (Rhys Ifans) – ha jól értettem, azért, hogy megbuktassa a régi arisztokráciát. Akik amúgy tényleg kissé degeneráltak voltak: hogy ezt biztosan értsük, mind György angol király, Vilmos német császárt és Miklós orosz cárt Tom Hollander alakítja. Nagyon hosszú habozás után Oxford hű fegyverhordozója (Djimon Hounsou) és talpraesett nevelőnője (Gemma Arterton) kíséretében az illető nyomába ered (róla azért úgy 20 perc után tudni lehet, kicsoda), Conrad pedig a végére csak kikerül a frontra, hogy ott lehetetlennél lehetetlenebb helyzetekbe kerüljön.   


Ha valakinek ismerős lenne egy olyan történet, amelyben egy titokzatos valaki egy mindent elsöprő háborún ügyködik, egy másik valaki pedig a fronton, a senkiföldje golyózáporában próbálja mindezt megakadályozni, akkor eláruljuk, hogy a Wonder Womanről (2017) van szó. Egész konkrét beállításokat is újra láthatunk abból a filmből ebben a filmben. A King's Man - A kezdetek rengeteget kölcsönöz innen, és nem magával a „kölcsönzés”-sel van a baj, hanem azzal, hogy rendkívül kevés a saját anyag, a saját mondanivaló.  

Az új King’ Man úgy az utolsó félórára találja csak meg a saját hangját

(és előtte egy rövidebb kiruccanás során Oroszországba), ami ezért elég sovány egy ilyen rég várt filmnél – még úgy is, ha ez a félóra nagyon szórakoztató. Ezenkívül elég sokat elmond az is, hogy az EGÉSZ cselekmény legizgalmasabb része abból áll, hogy Ralph Fiennes felmászik egy sziklafalra. Persze ez a mászás szépen meg van csavarva, de akkor is.


Fiennes persze most is remek, ő a kisujjából kiráz egy ilyen szerepet; a többiekkel sincs gond, azt az apróságot leszámítva, hogy alig használják őket. Van olyan is, aki ott van ugyan, de minek? Egy olyan film, ami nem tudja, merre menjen, mi akar lenni, törvényszerűen a saját szereplőit sem tudja rendesen használni, és

az új King’s Man hol történelmi thriller, hol csavaros kémfilm, hol családi dráma, hol könnyed kalandfilm, de a gyakori irány- és stílusváltás miatt végül egyiket sem tudja rendesen hozni

– pedig egyszerűen csak maradni kellett volna a kaptafánál. Vagyis a könnyed kalandfilmnél, az Matthew Vaughn rendező asztala, de Vaughn rendesen eltévedt a témában, vagy túl nagyot akart dobni. Még egy kis drámával is próbálkozik (el is hangzik az angol „háborús költők” legismertebb verse, a ’Dulce et Decorum Est’ Wilfred Owentől), miközben dúskálunk a bosszantóan lusta és buta jelenetekben.


A fényes nappal a senkiföldjén, mindkét fél géppuskatüzében futkorászó, német egyenruhát viselő, de angol zászlót lobogtató brit kém mindent visz,

ami csak értelmetlen, indokolatlan és ostoba lehet egy jelenetnél, ezt idén már senki sem fogja überelni, de talán jövőre sem.

Pedig úgy vártuk ezt a filmet – én legalábbis biztosan.

Értékelés: 6/10

 

A SZESSÖN különleges kiadásában ezúttal akasztjuk a hóhért: nem más püföli a dobot, mint a PORT.hu új videósorozatának munkatársa, a zenei és bulvár tévéműsorokat karcos hangon ekéző blogger, Péter Dávid!