Az öregkori nemiség témája meglehetősen megkésve, de már a 2000-es években bekerült a filmművészet fontos, külön alműfajt képviselő alkotásai közé, majd az első, úttörő darabokat – jórészt művészfilmeket, lásd Anya és a szerelem (2003), Kilencedik mennyország (2008) – követően a 2010-es években a népszerű művekbe és a fősodorba is olyan határozott léptekkel tört be (lásd például a Marigold Hotel-filmeket, az Amit még mindig tudni akarsz a szexrőlt, az Együtt élhetnénket vagy a Tétova félrelépőket), hogy ma már nem számít tabudöntögetőnek egy 60+-os asszony szexualitásáról (vagy annak a hiányáról) szóló munka.

Az ausztrál Sophie Hyde (aki már az 52 hét című, egy nemváltásra készülő anyáról és kamasz lányáról szóló filmjével megmutatta, hogy szereti finoman és érzékenyen ábrázolni a szokatlanabb szexuális helyzeteket) nem is akar tabut döntögetni. Az ugyanakkor, hogy a témát (99 százalékban) két szereplővel, egy kamaradráma (pontosabban kamaradramedy) keretében valósítja meg, s így a néző is testközelbe kerülhet az idősödő testtel, még mindig merész húzásnak számít

– a Minden jót, Leo Grande megtekintése után azonban sokféle jelző az eszünkbe juthat, de a merész biztosan nem lesz köztük.

Pedig az elsősorban színészként ismert angol Katy Brand forgatókönyve alapján megvalósított, az idei Sundance-en feltűnt alkotás első előzetese alapján féktelen humorú szexkomédiának tűnt, amelyben az Emma Thompson által alakított nyugdíjas tanárnő, mivel életében még egyszer sem volt orgazmusa, kibérel egy hotelszobát és felbérel egy szexmunkást, akivel

a kölcsönös orális szextől a kutyapózig

tételesen megvalósítják az elvesztegetett évtizedekben kimaradt dolgokat, hogy a sztori utána afféle fordított Micsoda nő!-be torkolljon – de a felek legalábbis barátként kerüljenek közel egymáshoz a testiek után lelkileg is.

És hogy milyen film ezzel szemben a Minden jót, Leo Grande? Olyan, amelyben a két főhős csakugyan végigvesz pár fejezetet a Káma-Szútrából, de ez a cselekménynek talán ha 5 százalékát teszi ki, a fennmaradó 95-ben pedig beszélgetnek.

Hyde és Brand művében többet társalognak, mint egy Woody Allen-opusban, ami elég erős állítás.

Thompson figurájának ugyanis csak az előzetesben volt nagy a szája, a filmben magában megijed saját merészségétől, és igen nehezen veszi csak rá magát, hogy az alapos tervezgetés után valóban bele is vágjon élete nagy (szex)kalandjába.

Ez is jelzi, milyen gátak, frusztrációk és elfojtások irányítják és korlátozzák hősünket (és vele együtt sajnos legtöbb embertársunkat), szóval egy bizonyos határig indokolt, hogy csak tetemes szóbeli petting után térnek rá úgymond a tárgyra; de azért vissza lehetett volna venni egy kicsit a szózuhatagból. A Minden jót, Leo Grande legnagyobb részében filmre vett beszélgetéseket követhetünk a karakterek érzéseiről, gondolatairól, szexualitásuk és öregedésük (vagy épp fiatalságuk) megéléséről, családtagjaikhoz fűződő viszonyukról stb.

A párbeszédek természetesen ügyesen vannak megírva, hiszen profi filmesekről beszélünk, időnként kapunk pár szépen megoldott, frappáns fordulatot és lefordíthatatlan szójátékot is, de közel sem olyan arányban, hogy a sztori ne válna vontatottá. Szóval a gondolatgazdagság aránya is sajnos valahol a beszélgetés kontra szex fent említett arányát idézi.

Az alkotók persze azért arra ügyeltek, hogy a dialógusok ne váljanak teljesen lapossá, így az ügyes fordulatok mellett olyan többértelmű apróságokat is prezentálnak, amire minden vájt fülű néző szívesen csodálkozik majd rá. Beszédes megoldás például, hogy

és az is nagyon szellemes, amikor kiderül a magát Nancy Stokes-nak nevező asszony igazi neve.

Mindezt ráadásul olyan színészek vezetik elő, akik tényleg elsőrangúan játszanak. Emma Thompson részéről ez persze egyáltalán nem meglepő (mégis megkapó figyelni az egyszerre gátlásos és gátlástalan özvegy szerepében), az egészen különleges megjelenésű Leót alakító Daryl McCormack viszont eddig nagyrészt ismeretlen volt a magyar közönség előtt (bár sorozatrajongók a Birmingham bandájában már felfigyelhettek rá). McCormack pedig kiválóan asszisztál másodhegedűsként, úgy, hogy közben önállóan is emlékezetes alakítást nyújt, és mindvégig elegánsan kerüli el a pikáns téma kínálta harsányság csapdáját. Szóval a korábbiakra visszatérve, miszerint milyen jelzők jutnak majd eszünkbe a Minden jót, Leo Grande-ról, ezek a következők:

finom, csendes, szép, érzékeny, visszafogott, emberi, átélhető. És hát nagyon halkan és szemérmesen sajnos oda kell a sor végére biggyeszteni azt is, hogy kicsit lassú és unalmas.