Megesik, hogy egy népszerű színész felfogása kicsit lassabb az átlagnál, de többnyire arról van szó, hogy vagy a történet lett túlbonyolítva - vagy a rendező nem árulta el, pontosan mit is szeretett volna látni az illetőtől.
Sean Penn - Az élet fája (2011)
Terrence Malick filozofikus filmjének hőse a modern világba belefásult építész Jack O'Brien (Sean Penn), aki öccse korai halálának évfordulóján azokra a texasi kisvárosban töltött évekre gondol vissza, mikor elveszítette ártatlanságát. Az emlékek felidézése közben talán nem csupán a saját, de az egész emberiség helyét is megtalálja az univerzumban. Ez nyilván nagy falat, és Penn a jelek szerint nem is teljesen értette, mit kezdjen vele. Ezt mesélte a filmről: „
"A forgatókönyv a legcsodálatosabb, amit valaha olvastam, de nem találtam meg ugyanezt az érzelmet a vásznon. Szerintem egy világosabb és hagyományosabb elbeszélésmód segített volna a filmen, anélkül, hogy csökkentené annak szépségét és erejét. Még mindig azt próbálom összerakni, mit csinálok a filmben és mit kellett volna hozzátennem az egészhez, és ezt Terrynek (a rendező – a szerk.) sem sikerült világosan elmagyaráznia.”
Brad Pitt - Az ördög maga (1997)
Ha az interjúiból indulunk ki, Brad Pitt sok filmet megbánhatott már karrierje során, de a Newsweeknek 1997-ben adott interjújában a színész a legrosszabb személyes tapasztalataként Az ördög magát nevezte meg. Az Alan J Pakula-film úgy kapott zöld utat, hogy semmifajta koncepciója nem volt – legalábbis Pitt szerint, mert a másik főszereplő, Harrison Ford nem panaszkodott.
Nem volt forgatókönyv. Illetve volt egy nagyszerű forgatókönyv, de azt különböző okokból eldobták. Több mindent is közben kellett kitalálni. Ez volt a legfelelőtlenebb filmforgatás, ha lehet egyáltalán annak nevezni, amit valaha láttam. Nem hittem el, ami történik.”
Egy ponton a színésznek annyira elege lett, hogy azt kérte, hadd szálljon ki a produkcióból, ám a stúdió több millió dolláros kártérítést követelt, így végül maradt. És évekig kellett elviselnie a cikizést csapnivaló ír akcentusa miatt.
Tom Berenger - Eredet (2010)
A szakasz sztárja a gazdag örökös, Robert Fischer (Cillian Murphy) keresztapja és a Fischer vállalat egyik irányítója, vagyis Christopher Nolan filmjének egyik fontos szereplője – mégsem értette a filmet. Mentségére legyen mondva, az Eredetnek annyi rétege, álom- és valóságsíkja van, annyifelé ágazik a történet, hogy nem ő az egyetlen, de ő aztán nagyon elveszett az értelmezésben. Ismerőseinek elmondta, hogy már a forgatás előtt zavarban volt, amíg készült a film, roppant kényelmetlenül érezte magát, majd a produkció sajtóturnéján került igazán zavarba. Végül nem tudta magában tartani a dolgot, és egy interjúban elmondta:
Miután végeztünk, annyira nem értettem semmit, hogy ha valaki fegyvert tartott volna a fejemhez, hogy azonnal mondjam el, mi is pontosan a cselekmény, akkor egyszerűen végem lett volna."
Mark Wahlberg - Az esemény (2008)
Mark Wahlberg nagyon nem szereti M Night Shyamalan kritikusok által sem kedvelt filmjét, Az eseményt, talán mert a legtöbbet az ő karakterén élcelődtek. A film egyik jelenetében a színész 100 százalékos beleéléssel egy gyilkos növénnyel beszélget, és ha ez leírva nevetségesen hangzik, akkor a vásznon még nevetségesebb látvány. Talán eleve hiba volt Marky Markra egy biológiatanár szerepét osztani, mert egy kicsit sem hiteles, amikor természeti jelenségekről beszél. Wahlberg A harcos (2010) című filmje promóciója közben elszólta magát, amikor azt mondta, filmbeli partnerének,
Amy Adamsnek rohadt nagy mázlija volt, hogy végül nem kapta meg Az esemény női főszerepét”.
Ő volt ugyanis a feleség, Alma szerepére kiszemelve, akit végül Zooey Deschanel játszott el. Aztán ki kellett fejtenie, hogy a film pocsék, a sztorinak meg az égvilágon semmi értelme, az egészet be sem kellett volna mutatni.
Bob Hoskins - Super Mario Brothers (1993)
Nem véletlen tartják sokan a Super Mario Brotherst a valaha készült egyik legrosszabb filmek egyikének; a forgatókönyv pocsék, az effektusok szörnyűek, és a színészeknek nyilvánvalóan fogalmuk sem volt, mi történik. Közülük a címszerepet játszó, veretes angol színházi háttérrel rendelkező Bob Hoskins volt talán a leginkább elveszett. Hatalmas kulturális különbség volt a brit színész, Hollywood és az alapanyagként szolgáló videójáték között, amelyet egyszerűen nem sikerült a film nyelvére lefordítani, vagy, ahogy Hoskins évekkel később elmondta The Guardiannek adott interjújában:
A legrosszabb filmes élményem valaha is? A Super Mario Brothers. Az egy borzasztó rémálom volt. Az egész élmény egy rémálom volt. Egy férj és feleség páros rendezte, akik az arroganciát összetévesztették a tehetséggel. Több hét elteltével végül a saját ügynökük azt mondta nekik, hogy szálljanak ki a forgatásból!"
Nyilván nem Hoskins hibája volt az egész; a film egyszerűen borzasztó volt. Szörnyű forgatókönyve volt, Rocky Morton és Annabel Jankel személyében alkalmatlan rendezői, és nem sok köze volt ahhoz a játékhoz, amelyen alapult.
Bill Murray - Garfield (2004)
A listának ezen szereplője kicsit más, mint a többi, ő nem magát a filmet nem értette, hanem azt nem tudta, milyen filmre írt alá. Bill Murray nagyon meglepődött, amikor rájött, hogy mégsem azzal az emberrel kötött szerződést, akivel eredetileg akart volna. A Golden Globe-díjas amerikai komikus és színész a 2004-es Garfield filmben eszébe se jutott volna elvállalni a duci macska szinkronhangját, azonban amikor megkapta a forgatókönyvet, összetévesztette a nem túl magasan jegyzett Joel Cohent Joel Coennel, a Fargo (1996) és A nagy Lebowski (1998) híres írójával. Így emlékezett a dologra:
„Vicces élményem volt Garfielddal. Csak néhány oldalt olvastam el a forgatókönyvből, és csak azt láttam, hogy a borítón az a név szerepelt, hogy "Joel Cohen". És nem gondolkodtam tisztán, mert nem vettem észre, hogy Cohennek írták, nem Coennek.
Bill Murray híres arról, hogy nem sokat agyal, mit vállaljon, még ügynöke sincs, közvetlenül keresik meg az ajánlatokkal, és ez most így sült el, de nem lehetett annyira vészes az élmény, mert szerepelt a két évvel később érkező Garfield 2.-ben (2006) is.
George Clooney - Batman és Robin (1997)
Amikor Michael Keatont választották a Sötét lovag szerepére Tim Burton 1989-es Batmanjében, az egész világ nevetett a szereplőválasztáson. Aztán kijött a film, és kiderült, Burton és Keaton tudták, mit csinálnak, és jöhetett a folytatás. A harmadik filmben Val Kilmer kapta a szerepet, és nem is végzett olyan szörnyű munkát. Aztán George Clooney kapta a szerepet, és azt gondolhatnánk, hogy például megnézve a korábbi filmeket, értette, mit is kell csinálnia – de nem így volt. Clooney fenomenális színész, de nyilvánvalóan nem tudta, ki az a Batman, mielőtt elkezdett forgatni. Mentségére legyen mondva, az új rendező, Joel Schumacher teljesen más irányba vitte el a történetet, ami tele volt szörnyű poénokkal, denevérmellbimbókkal, egy csapnivaló partnerrel Chris O'Donnell személyében, és túl sok rosszfiúval ahhoz, hogy egyetlen filmben bárki is megküzdjön vele. Clooney készségesen elismeri, hogy nem ő volt a legjobb választás a Sötét Lovag szerepére:
Hadd mondjam el, hogy valójában azt hittem, hogy tönkretettem egy egész franchise-t, amíg valaki évekkel később fel nem élesztette egy másik irányt adva neki. Akkor azt hittem, hogy ez egy nagyon jó karrierlépés lesz – hát nem volt az."
