Az első rész teljesen rendben volt, a második viszont olyan pocsék lett, hogy azon csak javítani lehetett, és ez is történt. Az eredmény aligha filmtörténeti jelentőségű, de kapunk pár brutális bunyót!
A 2013-as Szupercella még egy korrekt hollywoodi film volt, látványos, csavaros sztori Sylvester Stallonéval és a neki meglepően alázatosan alájátszó Arnold Schwarzeneggerrel. Díjakat nem osztogattak érte, de az égvilágon semmi gond nem volt vele, nem úgy, mint a gyanúsan késve érkező folytatással, a Szupercella 2: Hadesszel (2018). Azt a filmet egyértelműen a távol-keleti piacra szánták, Stallone helyett főleg kínai színészek vitték a vállukon a túlkomplikált, mégis buta, sehová sem vezető történetet, és az a furcsa helyzet állt elő, hogy ennél rosszabbat már nem lehetett csinálni – ezt még Stallone is elismerte nagy nyilvánosság előtt. És valóban, a Szupercella 3: Az ördögverem nagyságrendekkel jobb a közvetlen előzménynél, de ez csak azoknak jó hír, akik valóban látták a második részt. Akik nem, azok kapnak egy olyan zúzós, agyatlan akciófilmet, amit régen csak DVD-n mertek kihozni.
Tegyük azt is gyorsan hozzá, hogy az agyatlan akciófilmnek is van közönsége, önmagában nincs is semmi baj a műfajjal, és ha már Stallonénál tartunk, őt is részben ez tette naggyá, és vannak a Szupercella 3-nak olyan részei, amiket én is élveztem. Mondjuk, sokkal több van, amit nem, és ebbe beleértendő a történet úgy 95 százaléka. Ami így szól: előkerül egy új gonosztevő, aki egyrészt elrabolja egy kínai óriáscég tulajdonosának a lányát annak több munkatársával együtt, másrészt foglyul ejti a jó öreg Ray Breslin (Stallone) barátnőjét és egyben üzlettársát, a szálak pedig egy régi börtönbe vezetnek valahol Észtországban. És ezúttal nem valami high tech szuperbörtönről van szó, hanem egy lerohadt, régi keleti blokkból maradt lepratelepről. Ide indul Breslin, régi barátja, Trent DeRosa (Dave Bautista), és két bősz kínai, az elrabolt lány testőre és a volt pasija, és valahogy nem igazán merül fel opcióként, hogy ne járjanak sikerrel.
Mindez teljességgel kiszámítható, legfeljebb annyiban meglepő, hogy meglehetősen brutális. Például akárhányszor csak mutatják a gonoszt, az mindig megöl egy kínait – nyilván azért is vitt magával annyit, hogy demonstrálhassa, milyen elszánt. Ez speciel kicsit sem viszi előre a sztorit, de azt alá kell írnom, hogy akad legalább két olyan bunyó, ami részben pont a brutalitása miatt válik olyan izgalmassá, ami gondolom, sokkal inkább a kaszkadőrkoordinátor, mint a rendező, John Herzfeld (Bobby Z élete és halála) érdeme. Mert ami az egyes akciójelenetek között zajlik, az néha röhejesen rossz, és erre aligha mentség, hogy a film láthatóan meglehetősen kevés pénzből készült – legalábbis hollywoodi mércével. Van egy rész, amikor a két kínai úgy dönt, hogy bár nyilvánvalóan csapdába sétálnak bele, ők bizony megrohamozzák a börtön falát, vagy legalábbis elkocognak odáig, de háromszor rugaszkodnak neki, mire kiderül, hogy ez mennyire rossz ötlet. És ez így megy végig, hol a jók, hol a rosszak hoznak érthetetlen módon borzasztó döntéseket, néha elfeledkeznek valakiről, néha valaki más csak úgy felbukkan, és úgy általában az egész olyan, mintha egy meghibásodott zoknipárosító szoftverrel készítették volna el a filmet.
Stallone mentségére legyen mondva, látszik, hogy ezúttal komolyan veszi a munkát, belead apait és anyait, igyekszik megküzdeni a szájába adott rémes párbeszédekkel, Bautista pedig élvezi azt a kis hentelést, ami jut neki. A rosszfiút alakító Devon Sawa viszont valamiért azt érezte, hogy Tom Hardyt kell utánoznia, de nem nagyon ment neki, és persze ott vannak a kínaiak, köztük Jin Zhanggal (Tűzgyűrű: Lázadás). Ők teljesen más iskolát képviselnek, egy furcsán humortalan, túljátszott stílust, de ne felejtsük el, a második részhez hasonlóan ezt a filmet is a távol-keleti piacra készítették, nem elsősorban nekünk. Azért pedig külön hálásak lehetünk, hogy ez a jobbik rész.
Értékelés: 4/10
