Új fejezet nyílt J.K. Rowling világában, és már nem egy angol varázslóiskolájában járunk, hanem 70 évvel korábban az óceán túlpartján, végre felnőttek között!
Kinek ajánljuk: Akik anyatejként szívták magukat a Harry Potter műveket és akiknek bejön New York a jazz korszakban - és azoknak, akik korábban is bíztak Eddie Redmayne-ben.
Jó sokáig tartott, de túl vagyunk a Harry Potter-könyveken és a belőlük készült filmeken, egész generációk nőttek fel két folytatás között, de teljesen nem zárult le a történet, csak új irányt és alakot vett.
Anglia helyett Amerikában járunk, és az 1990-es évekből levonunk úgy hetvenet. Egész pontosan 1926 van, az ifjú professzor, Göthe Salmander, a bűvös fenevadak szakértője New Yorkba érkezik, fontos ügyben. Bár egy új bestiát készül beszerezni, hamarosan a varázslatos bőröndjéből kiszökött saját teremtményeit kell megtalálna, amiben egy jószándékú mugli, vagy ahogy itt mondják, magnix és egy lefokozott varázslólány és annak kacér, gondolatolvasó húga lesz a segítéségre, miközben sötét felhők gyülekeznek a város felett. Nagyon sötét felhők!
J.K. Rowling Legendás állatok és megfigyelésük címmel 2001-ben írt egy áltudományos munkát, egy olyan könyvet, ami fontos része a Harry Potter világnak, benne, a címnek megfelelően, megannyi furcsa lény leírásával.
Az eladásból származó hasznot a Comic Relief. nevű, szegény gyerekeket segítő jótékonysági szervezet kapta, és jó ideig úgy tűnt, ennyi a sztori. Csakhogy valakinek eszébe jutott, hogy pont ezzel a könyvvel lehetne új fejezetet nyitni a Potter univerzumban, és így indult útjára az ifjú Göthe Salmander, hogy megismerkedjen az amerikai varázslók világával és megóvja állatait minden veszélytől, összesen öt részben.
Bizony, öt részben, és mivel az elején járunk, szépen le kell rakni az alapokat, aminek megvan a maga előnye és hátránya is. Az eredetfilmek rengeteg új szereplőt mutatnak be, de nem árulnak el mindent róluk, és belekezdenek a történetbe, de szándékosan nem kapcsolnak nagy sebességre, hiszen hagyni kell anyagot a folytatásokra is. A Legendás állatok és megfigyelésük tipikus eredetfilm, jól ágyaz meg a szereplőknek, elsősorban Göthe Salmandernek és Eddie Redmayne, aki bizonyos esetekben kicsit idegesítő tud lenni, remek választás volt.
Megvan benne a rácsodálkozás, a lelkesedés, de a talpraesettség és a lelemény is, jó a karakter és jó a megjelenítése. A varázslat világába véletlenül csöppent egyszeri emberként a kevésbé ismert Dan Fogler szórakoztató, de kissé szürke – persze nézőpont kérdése, mert az is jó, hogy nem bohóckodik kényszeresen.
Szintén keveseknek lehet ismerős a női főszereplő, Katherine Waterston, de ott van helyette egy sor olyan sztár, mint Colin Farrell, Jon Voight vagy Samantha Morton és még valaki, akinek nem mondjuk ki a nevét, mert mostanában minden filmre balszerencsét hozott.
Azt ugyan nem mondhatjuk, hogy kevés dolog történik a filmben, de hatalmas szünetek telnek el egy-egy eseménydús jelenet között, sokat kell várni arra, hogy egy felvezetett elemből valóban megtudjuk, miről is szól, és a végső csattanó sem túl nagy, de ez itt a terv része.
Van még négy rész, ne tessék türelmetlenkedni, és én nem is voltam türelmetlen. Ez a világ, ha még messze nem teljes is, sokkal jobban tetszett, mint Potterék háza tája.
Felnőttebb, evilágibb, igazibb és kevésbé mesterkélt, pár aktuálpolitikai áthallást is behúz és az sem árt, hogy nagyrészt az emberek világában játszódik. És persze ott vannak a legendás állatok is, és külön dicséret David Yates rendezőnek, hogy nem akarta cukinak ábrázolni a lényeket, bár a kleptomániás vakond sokaknak be fog jönni.
A film egyik legjobb jelenete is az egyik, bazi nagy orrszarvúra emlékeztető teremtményhez köthető, akinek világítani kezd a feje, amikor kanos, és bizony elég kanos lesz – az ilyesmi Harry Potteréknél aligha fordulhatott volna elő.
Értékelés: 7/10
