Hogy milyen lehetett Harvey Weinstein áldozatának lenni, arról a tanúvallomások és beszámolók alapján lehet némi – szerencsére minimális – fogalmunk. Most megnézhetjük, milyen volt lebuktatni a szexragadozó producert. Kritika az Azt mondta című filmről.
Amikor kijött a Maria Schrader (A másik út, Én vagyok a te embered) által rendezett alkotás önmagában is megrázó és megindító előzetese, arra lehetett számítani, hogy egy afféle női Az elnök embereit láthatunk majd. Jobban belegondolva
nem az alkotók hibája, hogy ez végül nem teljesült.
Ma egészen mások a körülmények, más a történelmi-politikai háttér, így az Azt mondtában ha megfeszülnek sem tudtak volna olyan jó kis paranoiahangulatot teremteni, mint az 1976-ban bemutatott újságírós thrillerben.
Na nem mintha nem történt volna rá kísérlet. A Weinstein lebuktatásáról szóló filmben is többször meglebegtetik, hogy a producer áldozatait felkutatni és megszólaltatni kívánó újságírónőket esetleg követik és feltételezhetően lehallgatják, ám mindezt igazán egyszer sem fedik fel teljesen, és valójában nem kerülnek igazi veszélybe. Így az Azt mondta tétje az marad (és az sem kicsi), hogy vajon sikerül-e rávennie Jodie Kantornak és Megan Twohey-nak arra Ashley Juddot, Rose McGowant, Gwyneth Paltrow-t és a többi, kevésbé ismert, de Weinstein által szintén zaklatott és/vagy megerőszakolt nőt, hogy megszólaljanak a cikkükben.
Paranoiahangulat híján ez a téma automatikusan magában rejti a didaxis és a pátosz veszélyét, és sajnos nem állíthatjuk határozottan, hogy az Azt mondta mindezt elkerülte – annyit viszont mondhatunk, hogy egyszer sem esnek túlzásba, és abszolút ízléses minden kissé didaktikusabb vagy patetikusabb pillanat is. Az alkotók többször tesznek például kísérletet arra, hogy humorral oldják mindezt, és ez egyrészt általában működik is, másrészt itt is sikerrel találják el az arányokat, és egyáltalán nem viszik túlzásba a vicceskedést (ami valljuk be, elég fura lenne egy ilyen témánál).
Nagyon jó ötlet például, hogy a cselekményt egy olyan keretbe helyezik, hogy először az egyik áldozatot láthatjuk még egészen fiatal korában, majd a film végén, évtizedekkel később ő lesz az egyik kulcsfontosságú megszólaló az újságírónők cikkében, és valódi katarzissal ér fel, amikor végül igent mond.
Ehhez hasonló szép pillanat Ashley Judd rábólintása a megjelenésre, főleg, mivel az addig profi újságírónőnek ábrázolt Jodie Kantor (Zoe Kazan) elsírja magát örömében, ami igazán megindító emberi pillanat. Na nem mintha az Azt mondta amúgy híján lenne az emberi pillanatoknak: fontos perceket szánnak rá, hogy bemutassák: a középpontban álló riporterek nem érzelemmentes oknyomozók, hanem emellett nők és anyák, akik maguk is olyan kihívásokkal küzdenek, mint például a gyereknevelés vagy a szülés utáni depresszió.
Hasonlóan jó ötlet volt az is, hogy az alkotók úgy döntöttek: nem mutatják meg a filmben Weinstein arcát, csak a hangját halljuk dühödt telefonhívásaikor, illetve a tarkóját látjuk, amikor bemegy egyeztetni a New York Times szerkesztőségébe. Mindez természetesen nem a horrorfilmek bevált fogása, hogy amit nem látunk, még félelmetesebb, hanem annak kinyilvánítása, hogy
az Azt mondta nem az ő filmje, nem róla szól, hanem azokról a bátor nőkről, akik merték hallatni a hangjukat, illetve azokról, akik ott voltak, hogy lejegyezzék.
Akiket viszont Weinsteinnel ellentétben bemutatnak, azok az őt körülvevő és adott esetben segítő emberek, például a kollégái és ügyvédei – és ezen a ponton az alkotók nagyon ügyesen játszanak el azzal, hogy
nem minden fekete vagy fehér:
hiszen sokszor ugyanezek az emberek segítenek újságíróinknak is. Többször is tanúi lehetünk annak a meghasonlottságnak, hogy valaki csak munkaköri kötelessége miatt támogatta és védte a producert, magánemberként egyáltalán nem tudott azonosulni vele.
Nagyon szépen fejezi ki mindezt az a jelenet, amelyben Lanny Davis, Weinstein egyik ügyvédje (Peter Friedman alakításában, aki hasonló „a mérleg nyelve”-figurát hoz, mint az Utódlás című sorozatban) nemcsak hasznos információkat nyújt Megan Twohey-nak (Carey Mulligan), de egy ponton össze is nevet vele, sőt még ő maga hívja fel rá a figyelmet, hogy nem is tudja, miért nevet. Nos, az alkotóknak köszönhetően mi igen: azért, mert tudja, hogy a rossz oldalon áll, és örül neki, hogy ez a rossz oldal most elkerülhetetlenül el fog bukni.
A szimbolikus fogalmazás akkor is megfigyelhető a filmben, amikor a közös munka megkezdése után egy ponton Kantor és Twohey elkezdenek hasonlóan öltözködni, sőt, egy alkalommal majdnem teljesen egyforma ruhában jelennek meg; sajnos az amúgy szép metaforát eléggé agyoncsapja, hogy egy párbeszédben a gyengébbek kedvéért minderre fel is hívják a nézők figyelmét. Ez a megoldás jól példázza, hogy az Azt mondta a tömegekhez kíván szólni, így művészi helyett inkább csak korrekt lett,
