Nagy Dénes első rendezése a 2. világháború egy kevésbé ismert magyar fejezetét mutatja be bámulatos hitelességgel.
Nagy Dénes bátor alkotó. A legtöbb fiatal rendező valamilyen könnyen és gyorsan leforgatható személyes történettel indítja játékfilmes pályáját, esetleg egy népszerű műfajt használ mankóként. Nagy ehhez képest úgy döntött, hogy a 20. századi magyar történelem egyik olyan csúfos fejezetéről forgat, amelyhez korábban még a veterán filmesek sem mertek vagy akartak hozzányúlni.
A Závada Pál azonos című regényén alapuló, de abból csak egyetlen epizódot feldolgozó Természetes fény a második világháború keleti frontján, a megszállt Szovjetunió területén játszódik. Főszereplője Semetka István, egy magyar gyalogos honvéd alakulat szakaszvezetője, akinek az a feladata, hogy bajtársaival együtt biztosítsa a rendet az orosz falvakban és levadássza a környéken bujkáló partizánokat.
Ha a magyar történelemkönyvekből nem is, a közelmúlt levéltári kutatásaiból (Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944) tudható, hogy a magyar honvédség tagjai háborús bűncselekményeket is elkövettek, vagyis nem sokban különböztek a Magyarországot feldúló szovjet vagy német megszállóktól. Nagy Dénes filmje így akár sokkolásban utazó dühödt (ön)vádirat vagy a Hideg napokhoz hasonló, józanabb szembesítés is lehetne, de a rendező más megközelítést választott.
A Természetes fény elsősorban az érzékekre ható élményként akarja átadni a háborús mindennapok realitását.
Semetkával és a bajtársaival együtt merülünk bele a nyomasztóan szürke, mocsárszerű táj fullasztó hangulatába, ahol a természet csendje nem nyugalmat és szépséget, hanem baljós feszültséget áraszt. Ahogy a katonák a helyiektől elkobzott szarvast szenvtelen mozdulatokkal feldarabolják vagy kiszabadítják a lovasszekeret a sárból, az annyira valóságosnak érződik, amennyire csak lehetséges egy fikciós alkotás keretei közt.
Az első húsz perc életképsorozata után egy hagyományosabb történetszál is elindul, a magyar egység átveszi az irányítást egy apró falu felett. A helyiek együttműködőnek tűnnek, a közeli erdőségekbe visszahúzódott partizánok azonban nem adják fel a harcot, és egy összecsapásban a magyarok parancsnoka is életét veszti. A helyét ideiglenesen Semetka veszi át, aki a legkevésbé sem tűnik vezetői alkatnak. Neki kellene döntenie arról is, milyen megtorlásban részesüljenek a falusiak, akik a gyanú szerint segítik a partizánokat.
Nagy filmje sem szemérmes, amikor meg kell mutatnia, hogy a kiskatonák, akik többnyire ugyanabból a paraszti rétegből kerültek ki, mint az általuk vegzált helyiek, miként élnek vissza a hatalmukkal, de látjuk és érzékeljük is azokat a körülményeket, amelyek ezeket a túlélési ösztönöket hívják elő belőlük. Nem menti fel őket az író-rendező azzal, hogy „parancsra tették”, de az által, hogy premier plánban és húsba vágó hitelességgel ábrázolja a mindennapjaikat, nehéz nem beleképzelni magunkat a helyzetükbe.
A Természetes fényben Dobos Tamás lenyűgöző kompozíciói és művészeti albumba illő kontrasztos képei mellett ezek a figurák játsszák a főszerepet. Kizárólag amatőröket láthatunk, olyan markáns, barázdált arcélű férfiakat, akiket mintha tényleg az 1930-as évek tanyavilágából emeltek volna át a filmbe egy időkapu segítségével. Alig beszélnek,
a jelenlétüknek, mozdulataiknak, hallgatásuknak azonban súlya van.
Az illúzió ott törik meg, amikor mégis megszólalnak, ilyenkor lepleződik csak le, hogy még a Semetkát alakító, valóban karizmatikus Szabó Ferenc sem tud természetesen beszélni a kamera előtt. (Arról, hogy miért amatőrökkel dolgozott színházi színészek helyett, a rendező a Portnak adott interjújában mesélt.)
A hasonló pillanatok könnyen kizökkenthetik azokat a nézőket, akik a hipnotikus erejű képek és a sűrű atmoszféra helyett fogékonyabbak a hagyományosabb elbeszélésbe illesztett karakterdrámára. A Természetes fény nem is való mindenkinek, kellő elmélyültség és nyitottság szükségeltetik hozzá, és az, hogy képesek legyünk a borzalmakban is meglátni az (esztétikai) szépséget. Nem annyira letaglózó, mint a sokat emlegetett, témájában is rokon Jöjj és lásd!, a hasonló „követési megoldásokat” használó Saul fia feszültségszintjét pedig nem éri el, igaz, nem is akarja. Nagy a saját útját járja, és bár a klasszikus elsőfilmes csapdákat ő sem tudja mindig elkerülni, már most borítékolható, hogy nem a Természetes fényért kapott Ezüst Medve lesz a pályája legnagyobb elismerése.
