Amikor több mint 20 évvel ezelőtt bemutatták a Nyóckert, a kritikusok többsége örömmel üdvözölte a témaválasztást, mondván, végre valaki hozzá mert nyúlni aktuális társadalmi kérdésekhez. Gauder Áron rendezőnek nem kellett megmagyaráznia, miért foglalkozik a magyar-cigány együttélés problémáival, mert az mindenki közös ügye volt. Ha ugyanezen a prizmán keresztül nézzük, akkor Gauder második egész estés filmjének akár még a létezése is megkérdőjelezhető, elvégre mi közünk nekünk az indiánok teremtésmítoszához?

A félreértelmezett „kulturális kisajátítás” doktrínája szerint ma már nem oké a „kölcsönzés”, vagyis afrofrizurát csak afrikai származásúak viselhetnek, mexikói éttermet kizárólag mexikóiak nyissanak, és a legjobb, ha az indián történeteket az indiánok mesélik el. A valóságban szerencsére ezek a kulturális karanténok nem működnek, különben kimaradtak volna az életünkből Karl May regényei, Gojko Mitić filmjei, és gyerekként se játszhattunk volna indiánosdit, vagy legalábbis komoly bűntudatot éreztünk volna közben.

Etnográfusok, szociológusok és kulturális antropológusok közös munkacsoportja tudná talán csak megállapítani, hogy Európa keleti felében miért alakult ki ekkora indiánkultusz, de ha már így történt, akkor

a Kojot négy lelkére is nyugodtan rányomhatjuk a kulturális kisajátítás helyett a hagyományőrzés címkéjét.

Már csak azért is, mert a film aligha létezne a legindiánabb magyar (vagy a legmagyarabb indián), Cseh Tamás nélkül, aki a hatvanas években több száz tagú indiános cosplay-közösséget alakított ki a Bakonyban, később pedig magyarra fordított indián meséket adott ki Csillagokkal táncoló kojot címen.

Közülük kettőt Gauder animációs kisfilm formájában feldolgozott, még 2014-ben, az egyikben ráadásul maga Cseh volt a narrátor, de támogatás hiányában a folytatás nem készülhetett el. A rendező ezután Temple Réka producerrel együtt mozifilmben kezdett el gondolkodni, írónak pedig felkérte Cseh egykori alkotótársát, Bereményi Gézát. Időközben a koncepció is módosult, így különálló mesék helyett a film a világ keletkezését meséli el indiánszemszögből a Föld megteremtésétől egészen a jelenkorig.

Bár az előzetes és a hivatalos szinopszis mást ígér, a Kojot négy lelke nem ugrál az idősíkok közt, és a környezetvédelmi szál is inkább csak jelzésértékű. A történet a napjainkban indul, egy elvetemült nagyvállalat olajvezeték lefektetésével tenné tönkre az indiánok földjét. Az őslakosok demonstrálnak, és közben a tábortűz mellett felidézik a teremtésmítoszukat, a játékidő nagyrészében így egy hagyományos dramaturgiájú mesét látunk, főszerepben a Teremtővel, aki egy kacsával kollaborálva létrehozza a szárazföldet, a vizet, a növényeket és az állatokat. Köztük azt a Kojotot (prérifarkast) is, akinek már a szeme sem áll jól. Ő az, aki a Teremtő akaratával szembeszegülve elcsen a mágikus „gyurmából” egy darabot, és megteremti belőle az első emberpárt, és az ő szabályszegésének köszönhető az is, hogy megszületik az „ölés” fogalma és gyakorlata is.

A Bozsó Péter hangján megszólaló prérifarkas tökéletes antihős,

minden teremtmény közül ő a leggyarlóbb, és épp ezért lehet a luciferi gonoszkodásai ellenére is szimpatizálni vele.

A indián teremtéstörténetek sok mindenben hasonítanak a görög-római és a keresztény valóságértelmezésekre, az első emberpárnak itt is a paradicsomszerű helyről kiűzetve kell boldogulnia és az elemekkel megküzdenie. A Kojot négy lelkének azok a legizgalmasabb részei, amelyek a legfontosabb különbséget illusztrálják, vagyis azt, hogy az ember az indiánok világnézete szerint nem a teremtés végpontja, hanem a természet állatokkal és növényekkel egyenrangú része. Kétlábú elődeinknek így aztán nincsenek előjogaik, harmóniában kell élniük a többi teremtménnyel, még akkor is, ha később a Teremtő kénytelen belátni, hogy szükség van a táplálékláncra is a túlélés érdekében.

A Kojot négy lelkéből hiányzik az a dramaturgiai feszültség, amely a hasonló volumenű, mainstream animációs produkciók sajátja, így önálló nagyjátékfilm helyett inkább ismeretterjesztő sorozatepizódok füzérének tűnik. Annak viszont elsőrangú, a vizuális kidolgozottság és a kreatív megoldások alapján ugyanis nyugodtan fel lehet tenni a filmet arra a polcra, ahol a kézműves animáció olyan kiválóságai vannak, mint A tenger dala, a Farkasok népe, A vörös teknős, vagy akár Jankovics Marcell magyar folklórból merítő alkotásai. A Kojotnak

nincs egyetlen olyan snittje sem, amelyben ne lenne valami izgalmas képi megoldás,

a világában így akkor is élmény elmerülni, ha a kerettörténete papírvékony, és akadnak ritmusproblémái is. Hogy Cseh Tamás áldását adná rá, az viszont több mint valószínű.