Nem a farkasoknak van a legjobb PR-juk a mesevilágban, ők azok, akik el szokták fogyasztani a nagymamát, és már a szemük se áll jól. Az Oscar-jelölt Wolfwalkersben mégis ők képviselik a romlatlan természetet, amelyre az ember jelenti a legnagyobb fenyegetést.

Tomm Moore filmje azonban nem modern ökotanmese David Attenborough munkássága után szabadon, hanem egy csodaszép animált történet, amely a kelta hiedelemvilágból merít, hasonlóan a rendező korábbi két alkotásához, A tenger dalához és a Kells titkához. Főszereplője ezúttal is egy kiskamasz, aki egy ismeretlen, új világba csöppen bele.

1650-ben járunk, az ír Kilkenny városában, amely Oliver Cromwell lordprotektor fennhatósága alá tartozik. Az angol parancsnok arra utasítja a kisváros fővadászát, az angol Bill Goodfellowe-t, hogy tisztítsa meg a környező erdőségeket a közveszélyesnek minősített farkasoktól. Bill azt kéri lányától, akit egyedül nevel, hogy maradjon otthon, amíg ő dolgozik, de az izgága Robyn a házi sólyma, Merlyn társaságában apja után szökik, hogy segítsen neki vadászni. Odakint összetalálkozik egy rejtélyes, vörös hajú, vadóc kislánnyal, akiről kiderül, hogy egyike az utolsó wolfwalkereknek, vagyis olyan lény, aki képes éjszakánként a fizikai testét elhagyva farkassá változni. Mebh egyedül van, mert anyukája nem tért vissza a legutóbbi farkaskörútjáról, Robyn ezért úgy dönt, segít új barátjának a keresésben.

A történetről a Pocahontasztól a Farkasokkal táncolón át az Avatárig sok film beugorhat, hiszen itt is az őslakosokat akarják elnyomni és megregulázni a magukat felsőbbrendűnek gondoló betolakodók, mígnem az egyik „idegen” szövetségesként csatlakozik a bennszülöttekhez. Szellemiségét tekintve azonban a Wolfwalkers sokkal közelebb áll a japán Studio Ghibli, illetve a legendás Hayao Miyazaki olyan filmjeihez, mint a Nauszika - A szél harcosai, a Totoro - A varázserdő titka, és különösen A vadon hercegnője. Ahogy a japán, úgy az ír-kelta hiedelemvilágban is sokkal szorosabb és misztikusabb a kapcsolat ember és természet közt, ezt az ősi, mágikus világot pedig legjobban a képek nyelvén lehet bemutatni.

Az amerikai Pixarhoz vagy a brit Aardman Stúdióhoz (Shaun, a bárány, Wallace és Gromit) hasonlóan a Kilkenny városában működő ír Cartoon Saloon alkotói is elmondhatják magukról, hogy sikerült senkivel sem összetéveszthető stílust kialakítaniuk. A CGI helyett a kézműves animációban hisznek, a szereplőik mintha gyönyörűen illusztrált, középkori kódexek között mozognának. Már A tenger dalát és a Kells titkát is élmény volt nézni, de a Wolfwalkers, a nem hivatalos folktrilógia utolsó része, még rajtuk is túltesz. Színes és vibráló rajzfestmény minden egyes képkocka, amelyben a vadregényes hátterek sem mozdulatlanok, hanem állandóan változnak, és néha egybe is olvadnak a szereplőkkel. Sőt, az animátorok keze nyoma szó szerint meglátszik a végeredményen, mert a rajzfázisok segédvonalait nem tüntették el utólag, és ettől még élőbbnek és mágikusabbnak hat az ír táj. Nagyon más ez, mint a Disney lenyűgözően kidolgozott, de sokszor steril és üres „realista” technikája, viszont, mint minden jót, nagyon könnyű megszokni, és elsüppedni a varázslatos világában – pláne, amikor a szereplők farkassá változnak, és az ő szemükön keresztül tapasztalhatjuk meg a vadont és a várost.

A Wolfwalkers persze nemcsak a külsőségek filmje, szól a (csonka)családokról, a barátság erejéről, a természet tiszteletéről vagy arról, hogy egy kislány is járhatja a saját útját. Szélesebb nézőpontból pedig nyilvánvalóan arról is mesél, hogy miért fontos a nyelvet, az identitást és a kulturális örökséget megőrizni. A maguk eszközeivel valójában a Cartoon Saloon alkotói, illetve Tomm Moore is ezt teszik, amikor makacsul szembe gyalogolnak a hollywoodi animációs trendekkel – ezért lenne kellemes meglepetés, ha a Kells titka jelölése után a Wolfwalkers meg is kapná az Oscar-szobrot.

Elérhető: Apple TV+