Nem volt nagy durranás az első Venom film, de Tom Hardy és a poénok ügyesen eladták, a folytatásra viszont csak Hardy maradt, két egymást feleslegesen csépelő szimbióta meg pár csirke.
Az a furcsa, hogy szinte semmire sem emlékszem az első Venomból (2018), pedig ennél sokkal jelentéktelenebb és régebbi filmek apró részletei is meg szoktak ragani bennem. Az megvan, hogy Riz Ahmed volt a gonosz, de arra már rá kellett keresnem, hogyan jutott a földönkívüli szimbióta Tom Hardy, vagyis a főhős Eddie Brock testébe, az pedig nem is rémlik, hogy Jenny Slate is szerepelt benne, pedig nagyon bírom a csajt, de két dolog azért megmaradt. Az, hogy Tom Hardy vicces volt, illetve az, hogy a legvégén belengetik, hogy a folytatás főgonosza Woody Harrelson lesz Cletus Kasadyként, alias Vérontóként. Így is lett, és jó eséllyel a Venom 2. - Vérontóból az első résznél is kevesebbre fogok emlékezni pár év múlva.
Ott tartunk, hogy Eddie Brock kénytelen egy örökké éhes, potenciálisan halálosan veszélyes és a fizika törvényeire minden szempontból fittyet hányó, ezerfogú lénnyel a testében élni, ami nem tesz jót a mentális állapotának, ahogy az sem, hogy a csaja (Michelle Williams) lelépett. A meló sem megy neki túl jól – nekem sem menne, ha bennem lakna Venom -, de jól jön a lehetőség, hogy a halálsoron unatkozó sorozatgyilkos, Cletus Kasady csak neki hajlandó nyilatkozni, és az éles eszű szimbiótának hála Eddie rájön, hová rejtette el Kasady áldozatait. Csakhogy Cletus is nyer a dologból, mert a szervezetébe kerül a szimbióta egy kis darabja, és most már ő is rendkívüli erővel bír. El is indul, hogy kiszabadítsa régi szerelmét (Naomie Harris) és lemészároljon pár tucat embert, miközben Eddie és Venom útjai éppen elválnak, így az újságíró újra sebezhetővé válik.
A sztori itt még annál is vékonyabb, mint az első részben, amihez talán felesleges is volt Andy Serkist megnyerni rendezőnek. Merthogy minden, ami a film első kétharmadában történik, az csak időhúzás a történet végi masszív összecsapáshoz. Persze leírva jól hangzik, hogy masszív összecsapás, de nem egy grandiózus, lélegzetelállító nagy fináléról van szó, hanem egy tolakodóan zajos, feleslegesen hosszúra nyújtott pankrációról két teljesen ugyanolyan, ezért egymástól csak a színükben megkülönböztethető, ugyanolyan képességű idegen lény között. Hiába esnek egymásnak, az egész teljesen érdektelen, amiért nagy kár. Tom Hardynak elvileg baromi jól áll az a kissé zakkant szerep, és van is humora, papíron pedig iszonyú jól hangzott, hogy Woody Harrelson lesz majd a gonosz, de ő itt csak ripacskodik. Őszintén szólva még sosem láttam őt ennyire rossznak, pedig a kedvenceim közé tartozik – mentségére legyen mondva, magát a karaktert sem tudták megfogni, az őt mozgató szerelmi szál is hiteltelen, semmi ijesztő nincs benne, de még extravagánsnak sem elég extravagáns, csak simán irritáló.
Talán az a baj, hogy a készítők azt hiszik, mi ezt akarjuk, egy zajos, nagynak látszó, csillogó-villogó produkciót olyan világsztárokkal, akiknek aztán semmiféle komoly feladatot nem tudnak vagy nem akarnak adni. Ez a sztori még a Cartoon Networkon egy 6 éveseknek szánt rajzfilmsorozat egyik epizódjára sem lett volna elég, pedig ezek már korábban kitalált és kidolgozott karakterek, nem saját kútfőből kellett dolgozni, csak megbecsülni az alapanyagot és nem alábecsülni a nézőt. Nem a sokszor szidott szuperhősfilmekkel van a baj, hanem azzal, ha ötlet, ambíció és kreativitás nélkül akarnak nagyon sok pénzt keresni, de van ellenkező példa is, mint a Galaxis őrzői-filmek vagy az új The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag, ahol megtalálták az egyensúlyt a látvány és a történet, a humor és az akció között, miközben izgalmas karaktereket teremtettek meg és építettek fel. A Venom 2. nem ilyen, nagyon nem ilyen. Itt eredetileg nagyon izgalmas karaktereket építenek le kemény munkával. Elég sokat mond el a tény, hogy a (szerintünk) legjobb poén itt két csirkének jutott.
Értékelés: 10/5
