Szűk, elit réteg az, olyan rendezők listája David Lynchtől Paul Thomas Andersonon át Christopher Nolanig, akik úgy tettek le egy gazdag életművet már eddig is, hogy abban nagyítóval sem találhatunk rossz filmeket.
Akira Kurosawa
Bár a listán elsősorban amerikai és angol filmesek szerepelnek, akik aztán Hollywoodban futottak be, gyakorlatilag mindegyikük munkájára, ahogy az egyetemes filmművászet minden szegletére, hatott a japán mester, Akira Kurosawa életműve. Akit nem mellesleg leginkább a nyugati irodalom legnagyobb mestere, William Shakespeare inspirált leginkább, és talán ez volt művészetének a titka, a nyugati alapműveltség értelmezése egy sajátosan távol-keleti ábrázolásmóddal, egy teljes mértékben érthető, minden szempontból univerzális, mégis teljesen egyedien japán elbeszélésmóddal. Hosszan fejtegethetnénk, hogy ki hogyan merített Kurosawa életművéből és akár a Star Wars filmekig is eljuthatnánk, de elég A vihar kapujában (1950) trükkös elbeszélésmódját, A hét szamuráj (1954) stilizált erőszakát, a Véres trón (1957) sötét királydrámáját vagy a A testőr (1961) megkérdőjelezhető erkölcsiségét kiemelnünk. Mind megismételhetetlen remekmű.
Stanley Kubrick
A valaha élt egyik legnagyobb rendező, a film világát ezernyi módon megújító, mindig a tökéletességre törekvő Kubrick zsinórban négyszer is jelölt volt a legjobb rendezőként a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (1964), a 2001 - Űrodüsszeia (1968), a Mechanikus narancs (1971) és a Barry Lyndon (1975) révén, de a díjat egyszer sem kapta meg. A rendező, akinek korai munkái elsősorban a film noir műfajához tartoztak forgatókönyvíróként is több jelölést kapott, de Oscar-díjat egyedül a 2001 legjobb vizuális effektjeiért adtak neki, aminek átvételére nem jelent meg – és amit állítólag történetesen nem egyedül kellett volna megkapnia, de ez már másik kérdés. Érdekes módon Kubrick legemlékezetesebb munkája, a Ragyogás (1980) semmiféle jelölést nem kapott – és akkor még nem beszéltünk két zseniális háborús filmjéről, A dicsőség ösvényeiről (1957) és a megunhatatlan Acéllövedékről (1987).
David Lynch
Meglehet, David Lynch sok szempontból rétegfilmesnek számít, hiszen minden munkája ízig-vérig „művészmozi”, viszont rétegfilmes létére elképesztően ismert, elismert és népszerű figura – és mint tudjuk, ma már könnyűzenei producer is. Három filmje kapcsán is jelölték a legjobb rendezésért járó Oscar-díjra - A sötétség útja - Mulholland Drive (2001), Kék bársony (1986) és Az elefántember (1980), utóbbinak a forgatókönyvéért is -, de díjat soha nem kapott, pedig ahogy az évszámok is mutatják, a jelölések három nagy korszakát is érintik. Aztán végül az Amerikai Filmakadémia is a fejéhez kapott, és 2019-ben életműdíjjal jutalmazták, és volt miért. Talán egyetlenként a listán Lynch nem csak a (mozi)film világában, de a televíziózást illetően is egyedit alkotott: a Twin Peaks (1990) elképesztő jelenség volt. A krimibe oltott szappanoperába lassan beszűrődő horror mindenkit megdelejez, a fél világ ott izgult a képernyő előtt, hogy megtudják végre, ki ölte meg Laura Palmert. Mihail Gorbacsov is óriási rajongó volt, és megkérte George Busht, hogy derítse már ki neki, ki a gyilkos, mert nem bírja idegekkel – majd Lynch az Inland Empire (2006) segítségével kisebb léptékben megismételte mindezt.
Christopher Nolan
Christopher Nolan napjaink egyik legjobb és legeredetibb történetmesélője, nem véletlen, hogy eddig három Oscar-jelöléséből kettőt forgatókönyvírásért kapott: Mementóról (2000) és az Eredetről (2010) van szó, illetve az utóbbi legjobb film jelöléséhez mint producer kötődik a neve, furcsa módon rendezőként még csak a közelébe sem juthatott a legnagyobb díjnak. Nolan azonban nem csak a történetmeséléshez ért, hanem a mítoszépítéshez és a látványvilághoz is, a Sötét Lovag trilógiája azóta is etalon a szuperhősfilmek világában, ráadásul bebizonyította vele, hogy az ún. blockbusterek világában is otthon érzi magát. De jöhet neki sci-fi, mint a Csillagok között (2014) vagy háborús eposz, mint a Dunkirk(2017) Nolan nem tud hibázni. A rendező legelső filmjétől kezdve az idő megszállottja, nemcsak technikai értelemben, de a dramaturgiát illetően is. Már debütáló rendezésében (A csapda) négy különböző idősíkot követhetünk, a Mementóban „csak” kettőt, de az egyik visszafelé halad, az Eredetben és a Csillagok közöttben a különböző idősíkokban máshogy telik az idő, a Tenet pedig bevezeti az „idővisszafordítás” fogalmát.
Denis Villeneuve
A Dűne (2021) francia-kanadai rendezője ma már a legnagyobbak közé tartozik, de évekig tartott, mire hazájában alacsonyabb költségvetésű filmekkel nevet szerzett magának. Első igazán nagy fesztiválsikere a Közel-Keleten játszódó Felperzselt föld (2010) volt, ahol azt is megmutathatta, milyen hihetetlen érzéke van a látványhoz, majd jöttek az amerikai felkérések. A Hugh Jackman és Jake Gyllenhaal főszereplésével készült Fogságban (2013) meg egy klausztrófóbiás dráma volt, az áttörésnek számító Sicario - A bérgyilkos (2015) már a mexikói drogháború széles spektrumát mutatta be, látványosan, izgalmasan. Az Érkezéssel (2016) aztán újra megmutatta, hogy bármely műfajban otthon van és egy lírai, teljesen újszerű sci-fit készített, ahogy sci-fi volt, de teljesen más hangnemmel és dimenziókkal a nálunk forgatott Szárnyas fejvadász 2049 (2017) is, amellyel azt is bebizonyította, hogy képes egy már létező filmes univerzumhoz is hozzátenni és megújítani azt. Érdekes módon míg a remek Szárnyas fejvadász filmjére nem indultak úgy rá, a Dűne feldolgozása már egyértelmű siker lett – lesz is folytatás.
Quentin Tarantino
Elképzelhető, hogy Tarantino tényleg visszavonul, és ezt úgy teszi, hogy sosem csinált egyetlen rossz filmet sem? Simán. A volt videótékás, aki nem az egyetemen vagy a filmiskolában tanulta ki a filmezést, hanem úgy, hogy megnézett egymillió filmet, és magába szívott mindent, amit látott, úgy újította meg a film világát, hogy minden műfajból kölcsönzött, amit csak szeret, A Kutyaszorítóban (1992) a hongkongi krimik világából merít jó nagyot, a Ponyvaregény (1994) az olcsó tucatregények világát éleszti fel, a Jackie Brown (1997) a vérbő blaxploitation műfaját adta nekünk vissza, a Kill Bill (2003) a japán bosszúfilmek világába vezeti be a nézőt, a Grindhouse (2007) a Zs-mozik hangulatát hozza vissza, a Becstelen Brigantyk (2009) az olcsó, ún. euró háborús filmeket elevenítette fel, a Django elszabadul (2012) és az Aljas nyolcas (2015) a spagettiwesternnel nosztalgiázott. Csakhogy ez sokkal több mint nosztalgia és műfajidézés, mert QT a saját látásmódjával és eszköztárával éleszti fel mindezt, amiben nincs semmi retró: amit ő csinál, az vadonatúj és kortárs.
Paul Thomas Anderson
Paul Thomas Anderson nagyságát elég egy példával összefoglalni. csinált egy remek filmet -Kótyagos szerelem (2002) -, amelynek Adam Sandler, aki kivételesen remekül játszott és semmit sem bohóckodott. PTA a pikáns témát, a pornóipart körüljáró Boogie Nights (1997) révén lett ismert, majd a komorabb húrokat pengető Magnólia (1999) végképp a legnagyobbak közé emelte. Mesterműve azonban kétségkívül a Vérző olaj (2007), egy kegyetlen, de ellenállhatatlan eposz a kapzsiságról, a hatalomvágyról, amihez persze kellett Daniel Day-Lewis zsenialitása – ők ketten aztán együtt dolgoztak Day-Lewis utolsó filmjén is, a jóval visszafogottabb, kifinomultabb Fantomszálon (2017) is. Próbálkozott már egy könnyedebb hangnemmel is a Beépített hiba (2014), de igazából a bemutatásra váró Licorice Pizza (2021) az, amelyben teljesen önfeledten alkotott, ami végre az életörömről is szól – alig várjuk!
Edgar Wright
Az angol rendező, forgatókönyvíró ugyan nem tartozik egy súlycsoportba a fentiekkel, hiszen egy jóval könnyedebb műfajt képvisel, egyrészt ne becsüljük alá a vígjáték szerepét a film világában, másrészt időről időre Wright is képes bebizonyítani, hogy sokkal többre is képes, mint nevettetni. Wright a Haláli hullák hajnala (2004) című zombifilmes paródiájával lett világszerte ismert, ami az ún. Cornetto trilógia másik két darabja, a Vaskabátok, (2007) és a Világvége (2013) már kevésbé volt nagy durranás, de azokat is nagyon szerettük. Aztán jött egy stílusbravúr, a szuperhősfilmeket idéző pazar képregény feldolgozás, a Scott Pilgrim a világ ellen (2010), amit egy másik stílusbravúr követett. A Nyomd, bébi, nyomd (2017) a heist filmek alapjait hozza, de rengeteg minden mást pakol rá, például egy tinirománcot, autós üldözéseket és még sok egyebet, utolsó filmjével, az Utolsó éjszaka a Sohóban-nal (2021) pedig ezen is túllépett. A filmet műfajilag is nehéz besorolni – a hivatalos megjelölés thriller, horror-dráma, de valójában egyik sem –, mi arra szavaznánk, hogy egy nagyon szórakoztató rémálom sztárparádéval.
Forrás: WhatCulture
