A legjobb vietnámi háborús filmet nem az amerikaiak csinálták

És nem is a vietnámiak, hanem a franciák. Az 1965-ös A 317-es szakaszt, amit nálunk sosem mutattak be, de most felkerült a Netflixre, többen is a valaha készült legjobb háborús filmnek tartják, és nem ok nélkül!

Persze egy címben mindig nagyot akar mondani az ember, mert a Stanley Kubrick rendezte Acéllövedék (1987) és Oliver Stone-tól A szakasz is (1986) a legjobb vietnámi háborús filmek közé tartozik, de a konfliktusról készült első igazán elismert, azt talán a legpontosabban ábrázoló film a francia A 317-es szakasz (1965) volt. Ami azért furcsa, mert a franciák nem szívesen vitték filmre a háborúikat. A II. világháború francia részvételéről alig született film, az algériai háborúról csak az ezredforduló után kezdtek beszélni – a kivételnek számító Az algíri csata (1965) olasz produkció volt -, és az indokínai háború is sokáig tabu téma volt. Nyilván azért is, mert egyik sem hozott sok sikert nekik.

Merthogy a háború akkor még indokínai volt, és a gyarmatosító franciák vívták az akkor még Viet Minh névre hallgató ellenséggel. A II. világháború alatti japán megszállás után a franciák csak rövid időre tudták visszaállítani hatalmukat a Vietnámot, Laosz és Kambodzsát „egyesítő” Indokínában, és 9 évnyi háború után ki kellett vonulniuk, hogy aztán az amerikaiak vegyék át a helyüket, hasonlóan sikertelenül.

Történetünk 1954-ben játszódik, amikor a francia vereség már kész tény volt,

Dien Bien Phu-nál a magabiztos franciákat a vietnámi parasztkatonák tönkreverik, így a hadvezetés kénytelen feladni az ország északi részét. Egy apró, néhány francia tisztből és altisztből, illetve egy szakasznyi laoszi katonából álló helyőrség is visszavonulásra kényszerül, magára hagyva a riadt helyi lakosságot, de bambusz rudakon magukkal cipelve a nagy kincsnek számító fridzsidert. Nem is lenne gond, ha ellen tudnának állni a kísértésnek, hogy rajtaüssenek egy ellátmányt szállító kisebb vietnámi osztagon, csakhogy ezzel felriasztják a jókora túlerőben lévő közeli ellenséges egységeket, és a tervezett visszavonulásból hamarosan hajtóvadászat lesz.

Persze ez még más háború volt, a franciák nem rendelkeztek azzal az elsöprő tűzerővel és technikai fölénnyel, mint később az amerikaiak, légierejüket és nehéz fegyverzetük egy részét is már „kölcsönbe” kapták az USÁ-tól, és ha valaki mindezt jól tudta, az rendező-forgatókönyvíró Pierre Schoendoerffer, aki maga is itt szolgált.

Schoendoerffer a hadseregben lett operatőr, majd kitanulta a rendezést, és visszatérve az akkor még békés Kambodzsába a saját élményeit is beleszőtte filmjébe, amely óhatatlanul is tartalmaz bizonyos kliséket – igaz, 1965-ben ezek még messze nem voltak klisék.

Mert itt is adott az egységet vezető fiatal, az akadémiáról éppen csak kikerült hadnagy (Jacques Perrin) és a sokat látott, elzásziként a Wermachtba besorozva az orosz frontot is megjárt veterán őrmester (Bruno Cremer), aki ismeri a dörgést, és ösztönösen is a megfelelő döntést hozza. Például ő hátrahagyná a súlyos sebesülteket, akiket amúgy sem tudnának megmenteni, és menekülés közben csak lassítanák őket, de ezt a döntést a fiatal tiszt képtelen meghozni.

A Netflixre most felkerült, és ezzel nálunk először nézhető, de már szinte a megjelenése óta klasszikusnak számító A 317-es szakasz (1965), amit sokan tartanak nem csak a legjobb francia háborús filmnek, de a vietnámi konfliktust leghitelesebben bemutató alkotásnak is, nem elsősorban a fentihez hasonló erkölcsi kérdésekkel foglalkozik, hanem a katonák életével. Arról, mennyire függenek a franciák a nyelvet csak alig beszélő bennszülött katonáktól, arról, milyen egy rajtaütést előkészíteni vagy ellenséges tűzben visszavonulni, arról, milyen az, ha nem tudod, elesett-e az a támaszpont, amit el kell érni, és milyen az, ha nem működik a kézzel hajtott rádió. Itt nincs nagy, mindent eldöntő ütközet, nincsen a bajtársa holtteste felett síró katona, egyre fáradtabb hőseink csak teszik a dolgukat, és ha egyikük kidől a sorból, rögtön megszabadítják attól, ami hasznos lehet, elsősorban a cigarettától. És mégis, érthető, miért tartják annyira jónak Schoendoerffer munkáját: mert

végig elhiszed, hogy egy háborút látunk, és nem egy hollywoodi produkciót,

mert minden mozzanata hiteles, és mert hőseink olyan döntéseket hoznak meg, amit egy katona ugyanúgy meghozna, és nem utolsósorban azért, mert ez nem csak az idegen földön egzotikus emberek ellen harcoló fehér ember csatája.    

Itt majdnem ugyanolyan fontosak a laoszi közlegények és altisztek, mint a franciák, akiknél sokszor jobb katonák, értik a nyelvet, ismerik a terepet és a szokásokat, és fehér feletteseik is tudják, hogy tőlük függ az életük. Ez a filmnek is hangsúlyos része, és nem csoda, hogy a Kut tizedest alakító Boramy Tioulong például komoly pályát futott be a francia filmgyártásban, itt pedig technikai tanácsadó is volt. Vele és velük együtt lesz ez a nálunk eddig teljesen ismeretlen film igazán izgalmas, és ami még fontosabb, igazán hiteles.

Értékelés: 10/10