Van olyan, hogy egy filmet nézve nehéz eldönteni, hogy az a benne ábrázolt korcsoportnak készült – vagy pont azt illeti kritikával, ami azért nem mindegy. Ilyenkor nyilván támad némi zavar az erőben, hiszen nem tudjuk, mit kell komolyan vennünk, mi szól valamiről és mi szól valami ellen, és pontosan ez a helyzet az HBO új filmje, a Játsszunk gyilkosost! esetében, aminek őszintén szólva akkor sem tudnám meghatározni a műfaját, ha satuba fognák a fejem. Ha mégis kéne mondani valamit, a thrillerrel kevert horrorvígjátékra szavaznék, de lehet, hogy tévedek. Pedig az alaphelyzet jó, akárcsak az a technikai megoldás, amelyre fel van fűzve a sztori.

Egy csapat huszonéves, gazdag és fotogén fiatal tart hurrikánpartit egy, a világtól távol eső családi kúriában, ám még a játék kezdete előtt kiderül, hogy

a baráti társaság nem is olyan baráti, rengeteg feszültség és indulat forr bennük.

Ezt leginkább az új lány, a többiekhez képest kevésbé jól szituált Bee (Maria Bakalova) érzékeli, aki a drogokról nemrég lejött barátnőjével Sophie-val (Amandla Stenberg) érkezik a házba. Sophie-t talán meghívták, talán nem, mindenesetre összefeszül a szókimondó Jordannel (Myha'la Herrold) és a két másik lánnyal (Rachel Sennott és Chase Sui Wonders) is, miközben a két jelenlévő pasi, a kicsit idősebb Greg (Lee Pace ) és a házigazda David (Pete Davidson) csak pislognak. Mondjuk ők is rühellik egymást rendesen, és amikor valaki feszültségoldásként bedobja, hogy játszanak gyilkosost, a sötétben folytatott társasjáték váratlanul halálos kimenetelűvé válik.

Merthogy az egyik játékos elvágott torokkal tántorog be a viharból, de elment az áram, a villanyt nem lehet felkapcsolni, és most már élesben megy az, hogy ki a gyilkos.

Beüt a paranoia, mindenki gyanússá válik,

és kendőzetlen az ellenszenv a régi sérelmek mentén, miközben párok, csoportok gyorsan kovácsolódnak majd oszlanak fel és persze természetesen újabb hullák kerülnek elő. Vajon ki a tettes? A Max nevű srác, aki előző este elment valamiért, de nem jött vissza? A dühös lány vagy az ártatlan tekintetű, szürkécske új csaj, netán a kezdő színésznő, aki csak eljátssza, hogy retteg? Lassan csak az nem lesz gyanús, aki már halott, vagy talán az is, csakhogy egy ilyen sötét játékhoz két tényezőnek kell működnie, a kreativitásnak és a tempónak. Sajnos itt egyikből sem jutott elég.

A film az első perctől kezdve tempózavarral küzd. Addig rendben is van, hogy be kell mutatni a szereplőket és fel kell vázolni az alaphelyzetet, aztán el kell indítani a cselekményt, amihez idő kell, de mindez nehézkesen, zötyögősen megy, meg-megtorpanva. Az egész nem szerez elég lendületet, amire az igazi gyilkosságok elindulnak, hogy az tényleg sodróan izgalmassá váljon, hogy elvigyen minket a kaland,

így kissé értetlenül nézzük, ahogy a lányok a sötétben kóvályognak.

És itt jön a már említett technikai megoldás, amelyre ezt a részt felhúzták. Merthogy nincs semmiféle megvilágítást, csak az, amit maguk a szereplők használnak, akik egy egyben a „felvilágosítók” is a náluk lévő telefon, fejlámpa vagy más világító eszköz révén. Így ment le a forgatás, és ha a színész nem jó felé fordult, nem azt világította meg, amit kellett, újra kellett venni azt a részt, ami egy izgalmas koncepció – ha jól használják.

Egy mások elől zihálva bujkáló, rémült karakter miért saját magát világítja meg a telójával, ha valakire ráesik a fénycsóva, miért nem veszi észre az illető, és életveszélyben miért régi, piszlicsáré problémákkal foglalkoznak a lányok? Ezek nem csak logikátlanságok, de szembemennek a műfaji szabályokkal és beidegződésekkel, amikkel az első angol nyelvű rendezését készítő holland Halina Reijn vagy nem volt tisztában, vagy másra koncentrált. Például a háttérben húzódó leszbikus románcra, merthogy a véres gyilkosságok nem csak hőseink életét, de egy, már az elején hangsúlyosan érzelgős beállításokkal és az indokoltnál jóval hosszabb csókokkal bemutatott lány-lány kapcsolatot is veszélybe sodornak. Ami a legbizarrabb helyzetekben kerül próbatétel elé, akkor, amikor a túlélés talán fontosabb szempont lenne. Persze ez is oda vezethető vissza, hogy maga a rendező sem tudja pontosan, mit gondoljon a saját hőseiről.

Nem tudja, szeresse-e őket vagy inkább kigúnyolja őket, így mi sem tudjuk, hogyan álljunk hozzájuk. Én itt szinte minden szereplőt rühelltem, de gyanítom, hogy nem ez volt a rendezői szándék. Bee átlagos külseje nyilván iránymutató, ő lehet a klasszikus horrorfilmes „last girl”, de vannak nála is zavaró jelek. Annak nyilván van dramaturgiai célja, hogy egy thrillerben, ahol nem tudjuk, ki a tettes, bizonytalanságban kell tartani a nézőt. Azt azonban rendszerint úgy oldják meg, hogy először VALAMILYENNEK láttatják az illetőt, aztán pont az ellenkezőjének, lehetőleg minél kreatívabban oldva meg a váltást, nem úgy, hogy végig bizonytalan, hogy kicsoda is a karakter.  Így hiába a sok csavar – a legvégi fordulat egyébként frappáns, csak későn jön -, hiába a sok riogatás, igazán kreatív megoldások nélkül az egész nem csak lapos maradt, de kifejezetten frusztráló nézni. És az embernek az is eszébe jut, hogy az egész leszbikus vonal is csak azért került a filmbe, hogy elfedje a történeten tátongó lyukakat. Viszont Pete Davidson kedvére idétlenkedhet, és bár ő is kicsit irritáló, de ő legalább direkt az.

Értékelés: 4/10