Charles Cullen történetéből lehetett volna thrillert is készíteni, a Netflix verziója inkább a drámát választotta. Jessica Chastain és Eddie Redmayne játéka emeli az átlag fölé a filmet.
„A Jeffrey Dahmer-sztori sikere azt mutatja, hogy a nézőinket nagyon megmozgatják a hátborzongató, valós eseményeken alapuló történetek" – nyilatkozta pár hete Julia Fields, a Netflix szóvivője, amikor egy horrorfesztiválon nagy bejelentést tett. "Arra gondoltunk, hogy semmi nem lehet felkavaróbb és megrázóbb annál, mint ahogy A Jeffrey Dahmer-sztori készítésekor kihasználtuk azt a traumát, amit Dahmer áldozatainak családtagjai átéltek. Így hát zöld utat adtunk egy új, 8 epizódból álló sorozatnak, melynek munkacíme: „A gyászod számunkra ünnep: így zsákmányolta ki a Netflix Jeffrey Dahmer áldozatainak családjait.”
Ez természetesen egy álhír (a Clickhole nevű amerikai szatirikus portálon jelent meg), de jól illusztrálja, hogy a legnagyobb streamingoldal milyen elképesztő profizmussal dollárosítja a true crime-sztorikat, legyen szó egyszerű beszélőfejes dokusorozatokról, miniszériákról vagy játékfilmekről. A megtörtént eseményeken alapuló tartalmakon belül is külön kategóriát alkotnak a sorozatgyilkosok rémtetteit feldolgozó produkciók, amelyek közt akadnak kifejezetten igényes kivitelezésűek (Mindhunter), középszerűek (Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány) és az öncélúság határáig sokkolóak (Dahmer - Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori).
Ha abból indulunk ki, hogy
a sorozatgyilkosok mezőnyében Charles Cullen egy sztahanovista élmunkásnak számít
– hivatalosan negyven áldozatot ismert el, de a szakértők szerint akár 400 alkalommal is ölhetett –, akkor a róla készített A másik nővér is beillik a sorba. Tobias Lindholm rendező (Emberrablás, Egy háború) és Krysty Wilson-Cairns forgatókönyvíró (Utolsó éjszaka a Sohóban, 1917) azonban más megközelítést választottak, ami részben Cullen személyiségével és „munkamódszerével” is indokolható. A kórházi ápolóként dolgozó férfi a gyilkolás legkevésbé látványos módját választotta, halálos dózisú gyógyszert kevert áldozatai infúziós folyadékába, és a motivációit sem igazán lehetett megfejteni.
Az alkotók megkísérelhettek volna belemászni a férfi fejébe, hogy az ő szemszögéből mutassák be, hogyan látja a világot az, aki az élet megóvására esküdött fel, mégis fekete angyalként osztogatja a halált, de inkább a külső nézőpontot választották. Az igazi főszereplő a Jessica Chastain által alakított (és valós személyről mintázott) nővér, aki a kórházba új kollégaként érkező Charlie Cullenben igazi barátra talál. Amy problémái olyan számosak, hogy Szamosi Zsófia is alakíthatná őt egy Szilágyi Zsófia által rendezett szociodrámában, nem elég ugyanis, hogy egyedül kell nevelnie a két kislányát, komoly szívbetegségben is szenved, de egészségbiztosítás hiányában nem engedheti meg magának az életmentő műtétet. Az aranyszívű Charlie azonban ott segít neki, ahol tud, ápolja, amikor kimerült, gyógyszert szerez neki, és még Amy gyerekeivel is megtalálja a közös hangot.
Hiába ígér tehát thrilleres izgalmakat az előzetes, vérfagyasztás helyett drámát kapunk. A tettes kiléte az első másodpercektől ismert – még azok számára is, akik nem olvasták el Cullen Wikipedia-oldalát –, így a nyomozás szála is csak mérsékelten érdekes. Szinte teljesen feszültségmentesen csordogál a cselekmény, amiért részben kompenzál a színészi játék és a rendezés. Chastainhez olyan tökéletesen passzol a szerep, mintha mindig is gyűrött arcú, kizsigerelt nővéreket alakított volna, és Eddie Redmayne-nek is jót tesz, hogy a jelekből ítélve most azt az instrukciót kapta, hogy a kevesebb több. Lindholm rendezésére sem lehet panasz, a dán filmes első amerikai munkája
a képi világa alapján akár skandináv kriminek is elmehetne, de a Fincher-filmek hatása is kimutatható rajta.
A másik nővér a legtöbbet azoknak adhatja, akik az igazi Cullenről szinte semmit nem tudnak, az ügy részleteit ismerők viszont joggal kérhetik számon az írón, hogy meg sem próbálta megfejteni a gyilkos személyiségét. A forgatókönyv a drámai megközelítést illetően sem következetes, a két nyomozó krimiszála ugyanis feleslegesen vonja el a fókuszt Amy és Charlie kapcsolatáról – mintha az alkotók egyszerre próbáltak volna eltérni a formulától és megfelelni a Netflix kívánalmainak.
Ha az a kérdés, hogy kiemelkedik-e még így is a film a Netflix saját produkcióinak mezőnyéből, akkor igen a válasz, ahogy arra is, hogy lehetett volna-e többet is kihozni a történetből. Lindholmék jól ismerték fel, hogy Cullen sztorijában a legizgalmasabb aspektus a kórházi vezetők bűnrészességet súroló magatartása, és hogy Amy szenvedéseiért is a fizetős amerikai egészségügyi rendszer a felelős, de mindebből nem tudtak vagy akartak egy kőkemény vádiratot összeállítani.
Jobb nem is belegondolni, hogy egy csúcsformában lévő Soderbergh kezében milyen gyilkos szatíra válhatott volna a filmből.
