Habár az elmúlt több mint egy évtizedben sorra érkeztek a román új hullám jobbnál jobb alkotásai, Románia megdöbbentő módon eddig nem dicsekedhetett Oscar-nominációval, így a Kollektíva a bravúros duplázás mellett egyúttal

az első Oscar-jelölt román film történelmi címét is magáénak tudhatja.

A legjobb nemzetközi film (korábban legjobb idegen nyelvű film) kategóriájában az Oscaron hagyományosan egyébként nagyjátékfilmeket szoktak nominálni, így az alkotás jelölése példa nélküli – de egyáltalán nem meglepő.

Alexander Nanau munkája ugyanis dokumentum- és nagyjátékfilmes erényekkel egyaránt rendelkezik, hiszen nemcsak alapos, és elképesztő visszaélésekről rántja le a leplet, hanem egy thriller izgalmaival büszkélkedhet, és olyan megrázó, mint a legsúlyosabb filmdrámák. Ennek a hatásnak az eléréséhez az alkotók van, hogy nem tesznek mást, csak lerakják a kamerájukat (de mindig nagyon jó helyre!), és rögzítik a történéseket, de van, hogy a legprofibb oknyomozó technikával mennek utána az eseményeknek.

A Kollektíva messzire vezető története onnan indul, hogy 2015-ben egy tűzvészben közel harminc fiatal halt és 180 sérült meg a bukaresti Colectiv klubban egy koncert alatt. Mivel kiderült, hogy az áldozatok magas száma a korrupciónak és a szabálytalan hatósági ellenőrzéseknek köszönhető (a szórakozóhely vészkijárat nélkül működött), tömeges tüntetések kezdődtek a kormány ellen, amelynek tagjai le is mondtak, a miniszterelnökkel együtt.

És ha azt gondolnánk, hogy ez azért nem semmi, már öt perc múlva rájövünk, hogy

mindez csak a jéghegy csúcsa.

A nem életveszélyes égési sérülésekkel kórházba került fiatalok közül ugyanis további mintegy harminc vesztette életét. A film a tájékoztató inzertek után egy olyan sajtótájékoztatót mutat be, amit a kórházban elhunyt áldozatok szülei tartanak, akik azt közlik, hogy a román kórház nem volt hajlandó kiadni gyerekeiket egy bécsi kórháznak, ahol segítettek volna rajtuk, így az időhúzás miatt végül meghaltak, egyszerű bakteriális fertőzés következtében.

Ezen a sajtótájékoztatón – amellett, hogy az érzékenyebbek a játékidő kezdete után alig pár perccel már sírva fakadhatnak, annyira fájdalmas látni a gyermekük értelmetlen halála miatt szenvedő szülők arcát – ismerjük meg Cătălin Tolontan oknyomozó újságírót, aki csapatával utánamegy a gyanús haláleseteknek, és leleplezi azt a felfoghatatlan lelkiismeretlenséget, ami az ügy mögött áll: a nem életveszélyesen sérült fiataloknak ugyanis azért kellett meghalniuk, mert a bukaresti kórházakban éveken át olyan, sokszorosára hígított fertőtlenítőszereket használtak, amelyek nem pusztítanak el minden baktériumot.

A néző pedig az alkotóknak köszönhetően ott van Tolontannal a minisztériumi sajtótájékoztatókon, amikor kérdéseivel kíméletlenül sarokba szorítja a hatóságokat;

amikor megkapják a független laboratórium elemzését, és rádöbbennek, mi is az az iszonyat, ami éppen most tárul fel a szemük előtt.

És amikor már kezdenénk azt hinni, hogy Nanau filmje nem is olyan zseniális, hiszen valójában ezek az újságírók a zseniálisak, a rendező csak volt olyan szemfüles, hogy jól helyezkedett, új történet kezdődik, és a rendező megteszi új főszereplőnek a fertőtlenítőszer-botrány miatt lemondott egészségügyi miniszter utódját, egy végtelenül szimpatikus fiatal politikust, egy egykori aktivistát, aki elhatározza, hogy egyszer és mindenkorra megszünteti az áldatlan állapotokat a román kórházakban, és innentől kezdve vele megyünk tovább – és

a korrupciónak, a visszaéléseknek egyre mélyebb rétegei tárulnak fel a szemünk előtt,

olyannyira, hogy Vlad Voiculescu miniszterrel együtt rá kell döbbennünk, hogy az egész rendszer a velejéig romlott, és még azzal a hatalmi erővel sem lehet megtisztítani, amit ez az idealista fiatalember egyik napról a másikra kapott.

A filmesek ezenkívül a korábban bemutatott újságírótól független forrásokkal is megismerkednek, akik a kórházak botrányos működésének újabb és újabb bizonyítékait mutatják be, és a romlott rendszer újabb és újabb szereplőit leplezik le. Ennek a szerkezetnek köszönhetően a Kollektíva egyre mélyebbre és messzebbre nyomul a megvesztegetések, sikkasztások, zsarolások és egyéb bűncselekmények bugyrába, és amellett, hogy a valóság is gyakran a kezükre játszik a maga brutális történéseivel (a bemutatott megtörtént eseményeknek olyan elképesztő fordulatai vannak, mint a legizgalmasabb krimiknek, így nehéz róluk spoiler nélkül írni, mivel a legtöbb magyar néző vélhetően nincs annyira otthon a közelmúltbeli romániai politikában), az alkotók hihetetlen tehetséggel rakták egymás mellé a valóság szeleteit.

A Kollektíva egyik legerősebb jelenete például az, amikor még viszonylag az elején egy metalkoncertet mutatnak, ahol az énekes a „korruptak vagytok mind” szöveget üvölti a mikrofonba, ami igen frappánsan passzol a témához.

És ezt követően is kapunk olyan hiteles felvételeket, amelyek a zsigereinkig hatnak, és úgy vannak elhelyezve a filmben, olyan okosan és váratlanul, hogy a lehető legerősebb hatást érik el.

Alexander Nanau és alkotótársai művének további erőssége, hogy úgy választott nagybetűs Hősöket a Kollektíva alanyaiul, hogy azok mégis megmaradtak hétköznapinak. És ezek a hősök sosem beszélnek a kamerába, csak végzik a munkájukat, vagy épp próbálnak túlélni (az újságíró és a miniszter mellett megismerünk egy megégett fiatal lányt is, a tűzeset egyik áldozatát, aki különféle akciókkal próbálja felhívni a társadalom figyelmét a felháborító történésekre), így mindenféle álságosság, képmutatás és didaxis nélkül jelennek meg a filmesek kamerái előtt, a maguk egyszerű nagyszerűségében.

Mindennek köszönhetően Nanau egyszerre műveli és mutatja be a legjobb oknyomozást, filmje pedig nemcsak szobrot állít a hétköznapian hős újságíróknak, de egyúttal kiábrándító látleletet nyújt a posztkommunista országok évtizedek alatt mit sem javuló társadalmi moráljáról. Mert ne legyenek illúzióink,

a Kollektíva rólunk is szól,

és ha az összeomlóban lévő egészségügyi rendszerről nem is ismernénk magunkra, a végső, elkeserítő fordulatnál tényleg olyan, mintha tükörbe néznénk: a románok ugyanis a 2016-os választásokon képesek voltak újra megválasztani azt a szociáldemokrata kormányt, ami az egész korrupt rendszert létrehozta, a szimpatikus „Vlad miniszter” megkezdett reformjai pedig (vele együtt) mentek a kukába. Aki szereti a happy endet, annak adhat egy kis megnyugvást, hogy Voiculescu azóta (már évekkel a filmben ábrázolt történések után) visszakapta a tárcáját – hátha ezúttal sikerül elérnie a céljait.