Amerikai pác – Seth Rogen megcsinálta a humor nélküli vígjátékot

Tudom, vannak, akik szerint a kanadai komikus eleve nem vicces, de szerintünk az, csak itt most kicsit más irányba ment el, mint amit egy átlag vígjáték megkövetelne, pedig duplán van jelen.

A filmet egy bizonyos Brandon Trost  rendezte, de ez csak egy majdnem lényegtelen technikai részlet. Az illető évtizedeken át operatőrként dolgozott, nem túl magasan jegyzett filmeken, köztük számos Seth Rogen vígjátékon, az Amerikai pác pedig Rogen munkája, nem csak mi emlegetjük így, mindenki más is, hiszen ő a főszereplő, ráadásul duplán is, és ami legalább ilyen fontos, ő a producer is gyerekkori barátjával és állandó munkatársával, Evan Goldberggel karöltve. És befutott filmesként Rogen abban a rendkívül kényelmes helyzetben van, hogy megteheti, hogy csak olyasmibe vág bele, ami tényleg fekszik neki. És eddig főleg az feküdt neki, ha kicsit mackós, jópofa semmirekellőket alakított, akik ugyan semmiféle erőfeszítést nem tesznek a céljaik eléréséért, de minden összejön nekik – hasonlót játszott sokáig Vince Vaughn is, csak ő egyáltalán nem vicces. Rogen most valami mással próbálkozott, ami mégsem áll túl messze tőle, sőt!

Hősünk egy egyszeri zsidó árokásó, Herschel Greenbaum (Rogen), aki kitalált közép-európai otthonából párjával Amerikába emigrál, és már éppen megélné az amerikai álmot, hiszen patkányfogóként jó kis állást kapott egy konzervgyárban, amikor véletlenül belepottyan egy hordónyi ecetes uborkába, ami száz évig tartósítja őt. Így jut el 1920-ból 2020-ba, vele együtt pedig dédunokájához, Benhez (szintén Rogen, csak nagy szakáll nélkül). A férfi 100 év kihagyással újra az álom nyomába ered, miközben meg akarja mutatni léha, élhetetlen leszármazottjának, hogyan lehet sikeres a modern világban. A dologból szép kis családi háború lesz, ami sajnos nem túl vicces és nem is ég túl nagy hőfokon.

Ebből a 100 éves kihagyásból sok mindent ki lehetett volna hozni, Rogenék viszont különös, meglepően komoly, néha-néha már melodrámai megközelítést hoztak ki, ami elsősorban a veszteségről szól – ami ugyebár nem a legjobb vígjátéki alapanyag. Herschel az elveszett életét és felségét gyászolja, Ben autóbalesetben elhunyt szüleit, akikről valamiért nem hajlandó beszélni, és az szinte mellékes, hogy az előbbi napok alatt egy hihetetlenül sikeres ecetes uborka bizniszt hoz létre – a helyi New York-iak a vacakra azt hiszik, kézműves, az ő lepusztult cuccaira, hogy hipszter vintage -, vele egyébként egyidős dédunokája pedig aljas módszerekkel igyekszik tönkretenni. Ebben tényleg nincs semmi vicces, legfeljebb az, amikor Herschel időnként 100 évvel ezelőtt, tökéletesen elavult nézeteinek ad hangot - ő bizony modern, hisz még nőket is kiszolgál, kivéve, ha menzeszük van, mert akkor menjenek vissza a sátraikba -, de sajnos az se nagyon.

Rogenben ennél sokkal több van, és értem, hogy nem akart egy újabb, egész nap füvező bamba pacákot alakítani, csak ebben a sztoriban olyan sok nincs az érzelmeken kívül. Azok rendben is vannak, Rogen pedig főleg Herschelként remek, végig hibátlanul hozva a kelet-európai kiejtést és beszédmódot, de a másik karakterben egyébként egyrészt nincs túl sok, másrészt ezzel a kettős szerepel másnak nem is jutott hely – itt gyakorlatilag nincsenek mellékszereplők, csak statiszták, a kettős szerep újdonságértéke pedig tart vagy öt percig. Az pedig elég furcsa döntés, hogy egy nagyon erősen zsidó tematikus filmben szóba sem kerül, hogy mi is történt a kiválasztott néppel az elmúlt 100 évben.

Értékelés: 5/10