A Squid Game előtti őrületet megelőzve kétségkívül a spanyol A nagy pénzrablás (azaz Money Heist, azaz La casa de papel) volt a Netflix legsikeresebb nem angol nyelvű sorozata – bár inkább ne használjunk múlt időt, mert éveken át rendre vissza-visszatér a top10-es listába, még akkor is, amikor épp uborkaszezon van.

Álex Pina 22 részes sorozatát 2017-ben mutatta be a spanyol Antena 3 csatorna. Ezt vette meg a Netflix, az epizódokat úgy vágták rövidebbre, hogy azok kiadjanak két évadot, majd a harmadiktól kezdve maguk finanszírozták, látványosan emelkedett a sorozat költségvetése. Az öt évad két nagy rablást mesél el: a tisztán spanyol első kettő a madridi Királyi Pénzverdében elkövetett, hihetetlenül izgalmas és a lehető legalaposabban kifundált a balhét, a Netflix-korszak alatt pedig három évadon át zajlott a Spanyol Nemzetközi Bank aranykészletének meglovasítása.

Két nagy különbség van a sorozat e két szakasza között: a Pénzverde kifosztása zseniálisan felépített, az előtérben a lehető legapróbb részletekre kiterjedő terv megvalósítása áll – méghozzá olyan terv, ami mindenre felkészül: minden tervnek van legalább két alterve és azoknak is, ha valami közbejönne. A Netflix évadja sokkal látványosabbak, inkább akciófilmmé vált (SPOILER: az ötödik évad a bankon belül vívott háborúja valami eszméletlen, sorozatban nemigen láthattunk még ilyet), ám sokkal jobban kibontották a karaktereket, aminek köszönhetően óhatatlanul is megszaporodtak a szappanopera-jellegű szálak.

De ez nem volt zavaró, hiszen remek karakterek gyűltek össze: a városneveket (Tokió, Lisszabon, Denver, Moszka stb.) viselő rablók majdnem mind érdekes és rokonszenves figurák (jó, a főszereplőnek kikiáltott Tokiót elég hamar meg lehet utálni), élen a kezdetben kevés érzelmet mutató, végtelenül racionális, az akciót kívülről irányító és a bajt minden körülmények között elhárító Professzorral. No meg a Berlin kódnevet viselő bátyjával, aki arrogáns szemétládából vált a sorozat legkedveltebb karakterévé. És ugyan meghalt a Pénzverde rablása során, de oda se neki, a későbbiekben egész flashback-történetszálakat kapott, sőt, már bejelentették, hogy nemsokára indul a saját spinoff sorozata is. De remekeltek a többiek is: a rendőrök között is vannak kiváló karakterek, nagyszerű pálfordulások, és persze ott van a kétszeres túsz, a tenyérbemászás és sunyiság világbajnoka, a drága Arturitó.

Nagy utat jártak be a Dali-maszkos bankrablók, no de hogyan végződik a történetük?

A végeredmény felemás, bár tegyük hozzá, a két részletben bemutatott utolsó évadban (is) rendesen odatették magukat az alkotók. A rablás a végéhez közeledik, és ahogy lenni szokott, ilyenkor mindig beüt a szar – nos, itt több kupacot is kaptak a nyakukba hőseink, van, amit fegyverekkel oldottak meg, van, amit furfanggal. Nem túlzás azt állítani, hogy az alkotók jócskán elszálltak, különösen az utolsó epizódokra, mert míg korábban a sok-sok hihetetlen(nek tűnő) fordulatot ügyesen ágyazták be a történetbe, a végjátékban csak úgy hemzsegnek az egymásra licitáló, kalapból kirántott irreális elemek.

Óriási nagy baromság, mondhatnánk, és mondjuk is, de csak a finálé után, mert előtte ugyanúgy beszippant és fogva tart a sorozat, mint addig.

A kezdeti heist átmegy valami kifordított James Bond-sztoriba, de addigra már annyira hozzánk nőnek a szereplők, hogy oda se neki. Utólag ráérünk majd rádöbbenni, hogy úristen, micsoda marhaság, így vérmérséklet szerint a záráson ugyanúgy lehet örömködni, ahogy elátkozni is, kinek-kinek ízlése és vérmérséklete szerint.

Van viszont egy lényeges eleme a sorozatnak, amit nagyon hangsúlyoztak, de már kezdettől fogva sem működött: a tömegek szimpátiája, ahogy afféle modern Robin Hoodként tekintettek a rablókra. Mégiscsak bűnözőkről van szó, akik gyilkolnak is, ha más választásuk nem marad (habár eleinte nagyon igyekeznek elerülni), több súlyos bűncselekményt is elkövetnek, sőt, csaknem végromlásba döntik egész Spanyolországot, a befejezés pedig mindezt arcpirítóan megfejeli. De nézzünk csak körbe: a sorozat ismét slágerré tette a rablók által többször is eldalolt Bella Ciao című partizándalt, a Dali-maszkokat nagyjából egy ezresért mi is bárhol megvehetjük, könyvek jelennek meg a Professzor rejtvényeivel és így tovább. Fura módon a Squid Game-nek is ez a lényege: rohadjanak meg a pénzben lubickoló hatalmasságok, akiknek nagyjából az az életcéljuk, hogy gusztustalan módon megszedjék magukat, és tönkretegyenek minket, kisembereket.

És mondjuk A nagy pénzrablást nézve legalább jól szórakozunk.

A PORT.hu zenés műsorának vendégét legtöbben onnan ismerhetik, hogy szinte állandóan síkideg, csak ő nem alakul át tomboló zöld szörnyeteggé, mint Bruce Banner. Turai Barna sokat köszönhet ennek az oldalának, emiatt kaphatnak nagyobb teret komolyabb projektjei is.