Hosszan sorolhatnánk, honnan nyúlta az orosz fantasy az ötleteit, de a Valerian és az ezer bolygó városa az elsők között van, aztán jön Az éhezők viadala, de a koppintáshoz is kell tehetség. Vagy kéne...
Ki tudja, miért, de az oroszok szeretik a fantasyt – talán az átlagnál is jobban vágyódnak el a valóságból. Az orosz filmgyártás az elmúlt években csak úgy ontja magából az olyan fantasztikus meséket, mint a Védelmezők (2017), a Világok őre (2018) vagy A valóság határán (2018), amihez még Antonio Banderast is megszerezték. Csakhogy ezek a filmek nem lettek sikeresek az országhatáron túl – az elég látványos Védelmezőkre lett volna igény, de nagyon rossz kritikákat kapott -, amit az oroszok talán nem is bánnak: hatalmas a hazai piac, nekik meg ne mondja meg senki, hogy mi a jó és mi a rossz. Talán ebben a szellemben készült a HBO-ra érkező Cosmoball - A galaxis kapusa is, aminek pár eleme elég ismerős lehet.
Az ismerős alatt azt értem, hogy Dzhanik Fayziev rendező fogta a Valerian és az ezer bolygó városa (2017) meseszerű, a világűr különböző kultúráinak keveredésére épülő képi világát, Az éhezők viadala (2012) tiniromantikába ágyazott sporttörténetét, illetve egy csipetnyit A galaxis őrzői (2014) világmegmentő csapatmunkájából, ezt pedig leöntötték a régi szép idők az úttörő ott segít, ahol tud mentalitásával és a Power Rangers „esztétikájával”, és kaptunk valamit, amit nehéz definiálni. Azon túl, hogy sok mindenből rakták össze, és egy olyan mese, amiben a megcélzott korcsoporthoz képest elég erős elemek is vannak. Nem olyan erősek, hogy attól izgalmas legyen – vagy érthető. Adott például egy világ, ahol a Föld egy galaktikus háború után rémes hely lett, merthogy darabjaira esett a Hold. A rémes állapotokat az illusztrálja, hogy mindent trópusi növények borítanak be, ami szerintem tök jól néz ki, nyilván ezért jár az utcán mindenki mosolyogva, bár a vízért sorba kell állni. Talán azért is érzik magukat olyan jól a népek, mert mindenki az intergalaktikus játékot, a Cosmoballt nézi, amiben különböző civilizációk rugdosnak tűzlabdákat az égen lebegő óriási űrhajón. Csakhogy a nézők nem tudják, de ez nem játék, hanem háború!
Próbálom úgy magyarázni, hogy érthető legyen az, ami amúgy sem igazán érthető. 20 évvel korábban a jó és a rossz összecsapott, a jókat vezető Belo (Yevgeni Mironov), aki a gonosz és elpusztíthatatlan Csernót egy földalatti börtönbe zárta, de az onnan pusztító tűzgolyókat küld a felszínre, ezek a játékszerek a Cosmoballban, és úgy lehet hatástalanítani őket, ha ötször megrúgják őket. Csernónak – a film szimbólumrendszere nem túl bonyolult, a Belo például fehéret, a Cserno feketét jelent – komolyabb tervei vannak, és ezekben fontos szerepe van egy földi srácnak (Evgeniy Romantsov), aki történetesen utálja a Cosmoballt, viszont istenadta tehetség. És akire valamiért két lány is túl nyíltan mászik egy olyan mesében, amit szerintem úgy 10-12 éveseknek szántak. És lehet, hogy nekik ez szórakoztató, de mostanában – úgy harminc-negyven éve – illik úgy filmet csinálni, hogy az minden korosztálynak élvezhető legyen.
És nem mondom, hogy a Cosmoballnak a maga irtózatos bumfordisága és logikátlanságai, illetve az összes koppintás ellenére nincsenek mérsékelten élvezhető pillanatai. Én értékelem azt, ha egy rendező képes a maga infantilizmusát, túltengő fantáziáját a vászonra ültetni. Luc Besson is ezt tette, például az élete egyik főművének számító Valerian és az ezer bolygó városában (2017), és ami azt illeti, neki sem jött össze minden, az őt sok mindenben utánzó Dzhanik Fayzievnek még kevésbé, de egy mesére nem lehet haragudni – bár ismerek olyat, aki szokott haragudni.
Értékelés: 5/10
