Hősünk Adolf Hitlerről oktat a csendes kisváros egyetemén, aztán hirtelen nem lesz olyan csendes a város: egy katasztrófa fenyegeti hőseink életét, ami lehet, hogy magától is széthullana!
Furcsa, ha művészfilmesek próbálkoznak egy olyan műfajban, ami messze nem művészfilmes, de mindenképpen érdekes a megközelítésük. Nemrég Jim Jarmusch csinált egy zombifilmet A holtak nem halnak meg (2019) címmel, ami nem annyira a zombikról vagy a túlélésért folyó harcról szólt, hanem a fogyasztói társadalom önpusztító voltáról, amivel Jarmusch sok újat nem állított. Aranyos, bár pesszimista zagyvaság lett a vége, és a szereplők közül Adam Driver volt a legborúlátóbb, ami azért vicces, mert Noah Baumbach (Greenberg, Frances Ha, Házassági történet) abszurd vígjátékában, a Netflixen futó Fehér zajban is hasonló, bár kevésbé szerethető figurát alakít. Egy kisvárosi egyetem professzorát, aki Hitlerből tart kurzusokat – amíg be nem üt a katasztrófa!
Jack Gladney professzor (Driver) a legnagyobb szaktekintély Adolf Hitlert illetően a 80-as évek Amerikájában – egész konkrétan 1984-et írunk -, annak ellenére, hogy alig beszél németül, ami elvárás lehetne kutatásai során. Jack azonban nem kutat, előad,
remekül bánik a szavakkal és teátrális gesztusokkal,
ami ironikus, mert pont ezt emeli ki, amikor Hitler hatalomra jutását ecseteli. Jack boldog házasságban él Babette-tel (Greta Gerwig) és különböző előző kapcsolataikból született, három tini gyerekükkel – plusz a saját kisfiúkkal. Jack az egyetem sztárja, szeret talárban előadni, hangsúlyozva saját fontosságát, kollégáival és odahaza a szavakon, kifejezéseken, megfogalmazások árnyalatain lovagol, ám amikor beüt egy környezeti katasztrófa, a fennkölt szavak hamar elveszítik varázsukat. Jacknek és a családnak be kell pattannia a furgonba és menekülnie kell, mint mindenki másnak.
A dologban nem az a furcsa, hogy az abszolút művészfilmes Noah Baumback katasztrófafilmet rendez, hanem az, hogy az abszolút értelmiségi Noah Baumback az öntelt, nagyképű, de valójában élhetetlen értelmiségen gúnyolódik. Tegyük hozzá, van oka a gúnyolódásra, amikor hősei olyan jól hangzó, de valójában semmit sem jelentő okosságokkal bombázzák egymást, mint hogy
„Talán, ha nem tagadjuk a halált, végre békében meghalhatunk”.
A fellengzős mondatok, túldramatizált előadások és semmitmondó szólamok mögött azonban ott a kézzelfogható szorongás, amely tulajdonképpen a közelben bekövetkezett vegyi katasztrófában manifesztálódik. A lilán izzó mérgező felhő persze nagyon is valós, de Jack élete nem csak ezért kezd szétesni a menekülés közben – miközben a gyerekek egyre jobban önmagukra találnak -, ráadásul kiderül, hogy Babette egy titokzatos fehér tablettát szed. Ennek az apróságnak aztán messzemenő következményei lesznek.
Baumbach, aki Don DeLillo Panasonic című regényét vitte vászonra – a cím érthető jogi okokból nem maradhatott - , amibe aztán az összes saját szorongását is beletolta. Az öregedéstől és a haláltól való félelemtől az emberiség bizonytalan jövőjét illető kérdéseken át a párkapcsolati bizonytalanságig minden előkerül, ami egy középkorú értelmiségi férfi csak kínozhat, és nem árt tudni, hogy a női főszereplő Greta Gerwig a rendező felesége, gyerekei anyja és állandó munkatársa. A nagy kérdés inkább az, mennyire lehet izgalmas egy olyan pasas, mint Jack összes neurotikus félelme a néző számára? A sok fanyalgó kritika és lehúzó komment azt jelzi, hogy nagyon mérsékelten. Persze a Fehér zajnak megvannak a maga erényei, elsősorban Driver és Gerwig alakítása, illetve a nyolcvanas évek amerikai kertvárosi esztétikája, amelyben a film előszeretettel merül el.
Itt a szupermarket van olyan fontos helyszín, mint az családi otthon, a polcokon sorakozó árucikkek harsány színei, a mindenhol jelenlévő reklámok határozzák meg nem csak a látvány-, hanem az ízlésvilágot is. Márpedig a filmbéli nagy katasztrófa amolyan háttéresemény marad – ne dőljön be senki a „katasztrófafilmes” címkének -,
valójában hősünk egyre komplikáltabb lelkiélete az igazi attrakció, ami vicces, tanulságos és remekül tálalják nekünk, ráadásul Adam Driver most is nagyszerű
– de mégiscsak egy ötvenes pasas nyavalygásairól van szó.
Értékelés: 7/10
