Három régi haver egy utolsó nagy balhéba kezd, hogy maguk mögött hagyhassák a lepusztult jövőbeli Koreát, de a maffia túl nagy falat nekik. Vagy mégsem? Torokszorítóan izgalmas tanulmány a barátságról a Netflixen, nagyon sok fegyverrel.
Van, aki csak az Élősködők méltán zajos sikerére kapta fel a fejét, de sokan tudták régen is, hogy a dél-koreai filmek mennyire jók. Annyira jók, hogy a koreai film egyfajta brand, amihez persze jár néhány jól ismert arc is, mint a rendszerint kicsit bohókás alakokat játszó Kang-ho Song vagy a kisfiús arcú Woo-sik Choi – ők játszották az apát, illetve a fiút az Élősködőkben -, és az utóbbi, akit a Vonat Busanba - Zombi expresszben is láthattunk, most egy teljesen más karaktert hoz. Egy piti, de mindig vidám bűnözőt, aki társaival nehézsúlyú gengszterek pénzét akarja lenyúlni. Le is nyúlja, de ez csak az eleje…
No nem mintha könnyű lenne megjegyezni a koreai neveket, de próbáljuk meg. Ki Hoon (Woo-sik Choi) laza srác, mindenfélével seftel dagi haverjával, Jang Hóval (Jae-hong Ahn) a közeljövő lepukkant Koreájában, ahol már csak dollárt fogadnak el, míg ki nem szabadul a társaság harmadik tagja, a náluk jóval érettebb Jun Seok (Je-hoon Lee). Akinek tervei vannak. Egy, a maffia által működtetett illegális játékbarlangot akar kirabolni, vonakodó barátai pedig kizárólag az ő kedvéért mennek bele a balhéba. Mindent alaposan elterveznek, szereznek egy rakás fegyvert, belső emberük is van, és, bár a dolog csak egy hajszálon múlik, össze is jön a meló, és ekkor még háromnegyed óra sem ment le, vagyis innen kezdődik az igazi kaland. Mert valamilyen érthetetlen oknál fogva hőseink, akik tudtukon kívül a pénzen kívül még valamit magukkal vittek, nem varrják el a szálakat, még a telefonjukat sem dobják el, és bár el akarnak utazni, várnak vele pár napot. Így a titokzatos férfi (Park Hae-soo), akit a gengszterek felbéreltek, hamar a nyomukra akad, de őt nem a pénz érdekli, hanem a vadászat – innen is a cím, hogy Eljött a vadászat ideje (2020).
És ebben a történetben nincs semmi falrengetően új, akárcsak a való életben, az amatőr bűnözők a filmekben is könnyen lebuknak, a mindenen és mindenkin átgázoló kegyetlen bérgyilkos alakját sem itt találták fel, de itt egy kicsit mégis minden más. Nem a közeljövő miatt, az inkább hangulati aláfestés, bár nagyon jól van megcsinálva – nem olyan Mad Maxes, pont egy picit, hihetően lepukkant -, inkább azért, mert Sung-Hyun Yoon rendező nem kizárólag akciófilmes kategóriában gondolkodott. Tévedés ne essék, ami akció van, az nagyon kemény és baromi izgalmas, pompásan megkomponált, de a két óra 15 percbe más is bőven belefér, például a három srác barátságának körbejárása, ami jó is meg rossz is. Inkább jó, mert tényleg elkezdünk törődni ezekkel a balfácánokkal, még akkor is, ha van itt pár sablonos vonás és gesztus, néha viszont rossz, mert ez időnként megakasztja a történetet.
Igaz, Sung-Hyxun Yoon a játékidő zömében tökéletesen diktálja a tempót, olyannyira, hogy néha egészen kézzel fogható a feszültség, nyilván azért is, mert a műfajt ismerve tudjuk, mi fog következni, csak azt nem, pontosan mikor és hogyan. Én konkrétan háromszor is leállítottam a műsort, mert befeszültem tőle, és ebből ráadásul egyszer feleslegesen, mert a rendező megszívatott, elhitette, hogy óriási baklövést vétettek hőseink, már csak azért is, mert hajlamosak az ilyesmire. És a tökéletes tempó, az izgalmas akció a remek látvány, illetve a pazar zene azt is feledteti, hogy a nem túl vastag filccel felskiccelt karaktereknek nincs igazi háttérsztorija. Például nem tudjuk, miért ült három évet a haver, csak azt, hogy ezzel a barátait is fedezte, ahogy az is rejtély, miért vannak a bérgyilkos falán bekeretezve levágott fülek, de néha jobb, ha az ilyesmi a homályban marad. Amit viszont kevésbé tudtam a helyére tenni, az a lezárás.
A végére ugyanis egyrészt besűrűsödött a sztori, olyan karakterek is megjelennek, akiket legfeljebb fél mondatban említettek meg korábban, most pedig olyanok, mintha mindig is itt lettek volna, másrészt egyszerűen nincs mit tovább csavarni ezen a viszonylag egyszerű történeten. Ehhez jön, hogy a rendező nyilván maga is annyira megkedvelte hőseit, hogy hirtelen túlságosan is elkezd velük törődni, amitől túlságosan is szentimentális lesz a befejezés, ahol ráadásul még a folytatás lehetőségét is belengetik. Igaz, ez a dél-koreai film sajátja, ettől is olyan markáns ez a brand, ahogy a kőkemény erőszak keveredik némi számunkra furcsa érzelgősséggel és egy csipetnyi társadalomkritikával.
Értékelés: 8/10
