Hihetetlen, de igaz: valóban élt egy barbadosi angol ültetvényes családba született férfi a XVIII. század elején, bizonyos Stede Bonnet, aki egyszer csak felcsapott kalóznak, de nem ám úgy, ahogy szokás. Ő úgy tekintett az egészre mint egy kisvállalkozásra: a hajóját nem rabolta vagy eltérítette, hanem saját maga építette, legénysége nem a zsákmányból részesült, hanem állandó fizetést kapott, és ha akkoriban lett volna már társadalombiztosítás, feltehetőleg fizetett volna utánuk járulékokat is.

Mivel semmit nem értett a hajózáshoz, mindenben az első tisztjére és a gazdasági tisztjére támaszkodott, így az „úriember kalóz”, ahogy hívták, vagy inkább hívatta magát, nem élvezte sem a legénysége bizalmát, sem a többi kalóz megbecsülését. Csakhogy Bonnet nem volt akkora paprikajancsi, mint ahogyan Taika Waititi új sorozatában, A zászlónk halált jelentben (2022) bemutatják. Igaz, korunk legszorgosabb rendező-producer csodagyerekét. az új-zélandi Waititit soha nem szabad komolyan venni.

Merthogy az általa megálmodott úriember kalóz (Rhys Darby) egy jószívű pancser, egy semmihez sem értő balfácán, aki mintha a Folytassa… sorozat egyik epizodistája lenne. Igaz, legénysége is egy rakás kutyaütő, még szerencse, hogy a hajójuk a vízfelszínen marad. Hamarosan megtudjuk, hogy Bonnet már kiskorában is más volt: érzékeny, pipogya kisgyerek, akit apja és a többi gyerek is lenézett, majd egy boldogtalan házasságban vergődött, de mindig más volt.

Értitek, más volt!

Ahogy szép lassan az is kiderül, hogy a legénységből is sokan mások, például a túlbuzgó írnok vagy a Jim névre hallgató matróz, aki remekül bánik a késsel. Az első diadalukat is ezért aratják egy angol hadihajó dölyfös tisztjeivel szemben, amikor azok ki merik nevetni őket. Majd kicsit későn, de megjelenik korának leghírhedtebb kalóza, Feketeszakáll (maga Taika Waititi), és végre kicsit felpörögnek a dolgok.

Feketeszakálltól mindenki retteg, már nem is kell harcolnia, mert megadja magát mindaz, akivel összehozza a balszerencse, így kíváncsisággal szemléli a csodabogár amatőr kalózt, aki kifinomult szokásaival kifejezetten szórakoztatja, ő pedig kalózos dolgokat tanít neki. A két férfi között hamarosan barátság kezd kialakulni, bár ettől még Feketeszakáll – aki a való életben valójában elvette Bonnet hajóját – nem mond le teljesen az eredeti ötletről, hogy valamikor hátba szúrja új kalózpajtását.

Pár, valóban csak vázlatosan kidolgozott mellékszál mellett valójában erről a furcsa barátságról szól a kalózsorozat,

és ez bizony nem ad ki tíz epizódra való alapanyagot,

akármennyire is szeretjük Waititit, aki ezúttal „csak” producer és főszereplő, illetve egy epizód rendezője (a showrunner David Jenkins, a rendezést pedig nagyrészt olyan régi iparosok vállalták, mint Fernando Frias vagy Nacho Vigalondo).

Waititi infantilis humorát azonban azonnal fel lehet ismerni, akár csak öt percet látva a sorozatból. Nem véletlen, hogy az új-zélandi/maori csodagyerek filmjeinek legalább felében gyerek a főhős –  lásd Boy (2010), Vademberek hajszája (2016), Jojo Nyuszi (2019) –, hiszen ő maga is egy nagy gyerek, és most, felteszem, nagyrészt szabad kezet kapott az HBO-tól, hadd bohóckodjon egy kicsit.

Nos, az első három részt nézve nekem helyette is szekunder szégyenérzetem támadt, annyira bárgyú és kiszámítható néha az egész, 2022-re pedig annyira elcsépelt a másságot dramaturgiai eszközként használni. Itt nem a mássággal van a gond, hanem azzal, hogy ennek nonstop viccesnek kéne lennie. Hát nem az, vagy csak nagyon ritkán.

Onnantól, hogy a Waititi által játszott Feketeszakáll belép a képbe, kicsit javul a helyzet, mert maga a figura is izgalmasabb, mint az irritáló Bonnet, és Waititi is jobb, mint a sokszor – legalábbis külsőre – a fiatal Michael Caine-re hajazó Rhys Darby, aki nem erről a szerepéről lesz híres. Nem mondom, hogy mindez nem szerethető vagy hogy kifejezetten rossz, esetleg káros lenne, csak azt, hogy az egész úgy, ahogy van, el van ökörködve, bohóckodva, marhulva, ahogy jobban tetszik.

Pedig vicces kalózt láttunk már eleget, erre vannak A Karib-tenger kalózai-franchise mellékszereplői, sőt, erre volt kitalálva a Johnny Depp által játszott Jack Sparrow kapitány is.

Mert egy ponton még mérsékelten vicces az új, kreatív kalózzászlót varró vagy kezdetleges színielőadást tartó, esetleg minden piszlicsáré dologról szavazást tartó matrózok látványa, de sokadszorra nem az. Waititin kívül pedig nincs olyan fajsúlyú színész (nem mintha ő képzett/igazi színész lenne), akire rá lehetett volna pakolni ezt a habkönnyű sztorit.

Amit mellesleg könnyen le lehet darálni, csak néha nehéz rá odafigyelni, annyira nincs súlya a dolognak, és annyira ugyanaz a hangulata minden epizódnak – kivéve egyet a vége felé, ahol Will Arnett (Az ítélet: család) vendégszereplése mindent hazavág. Nem is zárják le a végét, lehet itt még bármi, akár második évad is (időközben az HBO Max berendelte a sorozatból a második évadot – a szerk.). Akció alig van, a humor egysíkú, kalózokkal pedig teli a spájz – lásd még Fekete vitorlák –,

végképp nem tudom tehát, miért lenne érdemes visszahozni Feketeszakállat és furcsa barátját, az úriember kalózt.

Értékelés: 6/10