Az év legparább horrorja a Barbár, és a Disney hozta el nekünk.
Ha nem lenne Airbnb, akkor ki kellene találni. Az online piactérnek köszönhetően bárki kiadhatja a lakását rövidebb-hosszabb időre, turistaként pedig így nemcsak a hotelek és szállodák, de a sokkal otthonosabb magánlakások közt is válogathatunk, és közben akár össze is barátkozhatunk a házigazdákkal, akik városnézési tippekkel látnak el bennünket.
Az Airbnb-nek persze árnyoldalai is vannak, 191 ország 34 ezer városában közel kétmillióan kínálnak szállást, ilyen nagy számok mellett pedig elkerülhetetlen, hogy belefussunk néha egy-egy kellemetlen élménybe. Airbnb-vel kapcsolatos horrorsztorinak indul a Barbár is, amelyben a fiatal Tess az éjszaka közepén érkezik meg a detroiti gettó kellős közepén kivett bérleményébe, hogy aztán kiderüljön, nem ő az egyedüli lakó a házban. Keith már napokkal korábban beköltözött a lakásba, és az applikáció adatai alapján ő is teljes joggal tartózkodik ott, vagyis a szolgáltató követett el hibát.
A lány indulna is tovább egy hotelbe, de már sehol sincs szabad hely, Keith ezért felajánlja, hogy töltse az éjszakát ő is a házban, még a hálószobát is megkaphatja magának. Tess érthető módon hezitál, nem tűnik jó ötletnek a város legrosszabb környékén egy ismeretlen férfival összebútorozni, végül mégis igent mond. A félelmei nem igazolódnak be, legalábbis kezdetben, sőt egy üveg bor mellett össze is barátkozik a kissé esetlen, de kedves sráccal, hogy aztán éjjel fura zajokra ébredjen fel.
A folytatást ennyiből könnyű elképzelni, de a Barbár pont annyira megtévesztő, mint ennek a kritikának a felütése, ugyanis egyáltalán nem az Airbnb veszélyeiről szól. Zach Cregger filmjében épp az a legizgalmasabb, ahogy vérprofi módon eljátszadozik a nézői elvárásokkal és félelmekkel, és ezért sem lenne ildomos az alaphelyzetnél többet elárulni a történetről. A Barbár esetében ugyanis nemcsak a cselekmény fordulatai okozhatnak meglepetést, de a mesélés és az expozíció módja is, ahogy az új karaktereket és helyszíneket bemutatja a film.
Cregger, aki színészként kezdte a pályafutását, valójában persze semmi újat nem talál fel, ugyanezeket a horrormotívumokat láthattuk már más filmekben is. Még az sem neki jutott először eszébe, hogy az önmagában is félelmetes, az autóipar összeomlása miatt teljesen lerobbant Detroitból faragjon horrorhelyszínt – itt játszódik a 2016-os Vaksötét és a folytatása is. Cserébe viszont kifogástalan a stílusérzéke, mesterien játszik a képarányokkal és a látószögekkel,
a nyugtalanító zenei kulissza pedig talán még félelmetesebb is annál, amit megmutat a kamera.
A színészválasztás is kiváló, Bill Skarsgård tökéletesen hozza a szimpatikus, de mégis gyanús lakótárs figuráját, Justin Long kellően tenyérbemászó, és Georgina Campbell is meggyőzően retteg a főszerepben.
Az év végi horrorfilmes listák élén nagy valószínűséggel ott lesz a Barbár is, és megérdemelten.
A helyét nagyjából a Valami követ és az újhullámos „művészhorrorok” közé lehet belőni. A jump scare-ekre építő, futószalagon gyártott multiplexes ijesztgetéseknél nemcsak az atmoszférája, de a parafaktora is erősebb, azokba a magasságokba – illetve tematikai mélységekbe –, mint Ari Aster (Örökség, Fehér éjszakák) Robert Eggers (A boszorkány) vagy a rendező jó barátja, Jordan Peele (Tűnj el!, Mi) azonban nem jut el. A Barbár társadalomkritikája valójában csak divatos máz, de cserébe kiválóan alkalmas arra, hogy miközben nézzük, görcsösen markolásszuk a karfát, ami azért nem kevés.
A film a Disney+ kínálatában látható.
