Figyelem, a cikk némi spoilert tartalmaz!

Lassan minden hétre jut egy új krimisorozat a Netflixen, ami igazából tök jó, mert aki kedveli a műfajt, biztos talál néznivalót magának. Az megint más kérdés, hogy streamingóriás az utóbbi években a mennyiségi tartalomfogyasztást részesíti előnyben a minőséggel szemben. Ezért a legtöbb, saját gyártású újdonság általában a felejthető, rosszabb esetben a nézhetetlen kategóriába esik. A nemrég debütált Forst nyomozó valahol a kettő közt billeg.

A hatrészes sorozat a lengyel író és ügyvéd, Remigiusz Mróz két regényét, az első két Forst-sztorit dolgozza fel: az Ekspozycja 2015-ben, a Przewieszenie 2016-ban jelent meg. Egyik könyvet sem fordították még le magyar nyelvre, sőt, bár Mróz eddig majdnem 50 regényt írt, csak kettő jelent meg magyarul: A fájl nem található és a Feröer – egyik sem a Forst-ciklus része. Mindez csak azért fontos, mert bár hatalmas a skandináv krimik (vagy másként: nordic noir) népszerűsége, a lengyel író művei, amik igyekeznek átvenni a dermesztő északi hangulatot, nem jöttek be a hazai olvasóknak. De mi a helyzet a Netflix sorozatával?

Amint felkerült a platformra, a Forst nyomozó szinte azonnal a legnézettebb sorozat lett: a Top10 első helyén landolt. A népszerűsége azóta, ha nem is töretlen, de csak kicsit hagyott alább, hiszen még mindig bőven benne van az első tízben (érdekes viszont, hogy a valamivel korábban bemutatott Nem versz át – amiről itt írtunk – cikkünk írásakor még mindig a második helyen van). A széria jól is indul, azonnal felkelti a krimirajongók érdeklődését:

a fagyos Tátrában járunk, ahol brutális gyilkosságokat követ el valaki, és a testeket egyáltalán nem igyekszik elrejteni: teátrális és groteszk módon kiállítja őket.

Tehát van szemkápráztató hófödte táj, elvetemült gyilkos, látványos gyilkosságok, és persze a nyomozó, aki szintén hozza az összes kötelező attribútumot: a Borys Szyc által alakított Wiktor Forst mogorva, öntörvényű figura, akit a saját kollégái sem tudnak elviselni, ám szinte mindig jó nyomon jár. És ahogy lenni szokott, ez lesz a veszte is, mivel a gyilkosságok kényes kérdéseket vetnek fel, amire bizonyos befolyásos személyek nem szeretnék, ha a rendőrség megtalálná a választ. A megoldás a szokásos, el kell távolítani az egyetlen embert, aki fényt deríthet az ügyre, így Forstot felfüggesztik, de az ilyen jégen edzett nyomozók, akik egy hideg lakókocsiban laknak, mert mit nekik magánélet, nem adják fel egykönnyen.

Így történik, hogy Forst szövetkezik egy kétes hírű, ambiciózus újságíróval, aki minden gyilkossági helyszínen ott lebzsel. Olga Szrebska (Zuzanna Saporznikow) így afféle klasszikus „nyomozó segédje” karakter lesz, akit csak akkor avat be Forst a történésekbe, ha a dramaturgia úgy kívánja, hogy mi, nézők is tájékozottak legyünk. Pedig a történések elég zavarosak:

van itt a náci múltba visszanyúló gaztett; titkos elit társaság meg egy régi árvaházi eset, amiben Forst is érintett.

Természetesen, hiszen miféle nordic noir nyomozó lenne már az, akinek a múltjában nem lappang valamiféle tragikus titok, ami ezúttal még össze is függ a bűnüggyel. Ám valahogy olyan ez az egész, mint a Bíbor folyók című francia film, amiben hiába remekel Jean Reno és Vincent Cassel, hiába vannak benne brutálisan látványos holttestek, végül az egész megoldás annyira nyakatekert lesz, hogy még akkor sem egészen világos, amikor elmagyarázzák. A Forst nyomozó is túl nagyot akar, túl nagyot ígér, és végül nem sikerül beváltania belőle szinte semmit.

A sorozat alkotói felmondják ugyan a skandináv krimik jellegzetességeit, de mindez mit sem ér, ha nem sikerül reprodukálni annak hangulatát (ez volt az egyik legnagyobb baj a Jo Nesbø remek regénye alapján készült 2017-es Hóemberrel is). Mi több, néha valami egészen másféle hangulata lesz a sorozatnak: mondjuk, mintha egy James Bond-filmet néznénk. Legalábbis a Tátrában lapuló hatalmas kastély pont olyan, mint egy főgonosz búvóhelye, ahová a 007-es észrevétlenül be akar hatolni. Ezt még fokozzák azzal, hogy

megjelenik egy figura, aki tényleg egy James Bond-gonosz benyomását kelti: idős, kerekesszékes fazon fél szemmel, aki egy hatalmas teremben, egy hatalmas íróasztal mögött ül – igazából már csak egy macska hiányzik az öléből, amit simogathat.

Amúgy még akkor is ott ül, amikor pizsamában van, mintha nem lenne ágya, csak ez a szék, meg az íróasztal. Aztán persze, mivel ebbe a kastélyba már a széria közepén eljutunk, kiderül, hogy nem is ő a nagy csibész, hanem valaki más, és innentől, mintha minden feszültség eltűnne a sorozatból, lassan csordogál a végkifejlet felé.

A Forst nyomozó lezárása pedig épp annyira zavaros, hogy megelőlegezzen egy újabb évadot, csak sajnos így a katarzis is elmarad, hiszen

a hat epizódon át épített ügyet is csak ímmel-ámmal oldották meg.

egy ellenpélda

Az év legjobb paranoiathrillere Lengyelországból érkezett meg a Netflixre

A lengyel Hüakinthoszban melegekre vadászó sorozatgyilkos után nyomoz egy fiatal rendőr. Megtörtént események alapján.

Tovább