Két évvel ezelőtt, 2021 elején indítottuk el a Pótvizsga című cikksorozatunkat itt a PORT.hu hasábjain, amelyben azóta is rendszeresen színt vallunk: olykor-olykor úgy osztottuk az észt éveken keresztül számos kultfilmről, hogy valójában nem is láttuk azokat! Az azóta eltelt időszakban elég sok klasszikust pótoltam be utólag A remény rabjaitól kezdve kezdve a Sztárom a páromig (akit érdekel, ezen a linken elolvashatja mindegyik korábbi cikket).

A sort ezúttal az Egy asszony illata című 1992-es kultikus alkotással folytattam, amelyben Al Pacino egy igencsak rátarti természetű, vak alezredest alakított – olyannyira meggyőzően, hogy egy évre rá Oscar-díjat kapott érte a legjobb férfi főszereplő kategóriában. Ez a film jelenleg az 59. helyen áll a PORT-olvasók adatlapos értékelései alapján kialakult TOP100-ban, és mivel én megfogadtam, hogy minden alkotást megnézek erről a listáról előbb-utóbb sort kellett keríteni erre is.

No de hogyhogy nem ismeri egy magát filmkritikusnak valló újságíró az Egy asszony illatát? Erre viszonylag egyszerű a válasz: 1993 tavaszán vetítették a magyar mozik, amikor még csak 11 éves voltam. Vagyis nyilván nem egy vak amerikai katona hányattatásai hoztak akkoriban lázba, hanem a legújabb Disney-mesék. De még csak moziba se nagyon jártam ennyi idősen, hiszen miért is tettem volna? A magyar háztartásokban ekkor már fogható volt HBO (dekóderrel vagy „okosban”), ahol némi késéssel az összes korabeli kasszarobbantó blockbustert meg lehetett nézni, a Terminátor 2-től kezdve a Batman visszatéren át Kevin Costner Robin Hoodjáig.

Az elmúlt 30 évben pedig sosem volt kedvem megnézni egy filmet, amiben Al Pacino mufurc alezredesét a tejfelesszájú Chris O'Donell pesztrálja – utólag belátom, óriási hiba volt!

Ebben a filmben ugyanis mindketten hatalmasat alakítanak.

A két és fél órás történet középpontjában igazából nem is a vak Frank Slade alezredes áll, hanem egy Charlie Simms nevű, félszeg diák, aki egy bentlakásos elitiskola tanulója (őt alakítja a huszonévesen is kölyökképű Chris O'Donnell). Charlie a légynek sem ártó, csendes, eminens srác, aki igencsak megbecsüli, hogy ösztöndíjjal koptathatja egy patinás New England-i oktatási intézmény Harry Potter-filmekbe illő, ódon padjait és lépcsőit, mert az ő szüleinek sosem lett volna pénze erre – elvégre ide a keleti parti felső tízezer elkényeztetett kölykei járnak. Az iskola igazgatója, Mr. Trask (James Rebhorn) sosem felejti el megemlíteni, hogy két amerikai elnöknek is ez volt az alma matere, és mivel Charlie egy jó eszű gyerek, a diri azzal hálálja meg a szorgalmát, hogy megígéri neki a bejutást a patinás Harward Egyetemre. Ez az ígéretes továbbtanulási lehetőség, vagyis

a fényes jövő és a biztos karrier kerül veszélybe, amikor az iskola zsiványai (köztük a fiatal Philip Seymour Hoffman) összerondítják az igazgató széltől is óvott kocsiját,

Charlie pedig, bár pontosan tudja az elkövetők kilétét, nem hajlandó beárulni őket. A felbőszült igazgató megpróbálja szép szóval jobb belátásra bírni, de nem jár sikerrel, ezért azzal küldi haza a fiút a hálaadásnapi hétvégére, hogy az utána következő hétfőn fegyelmi eljárást fognak kezdeményezni ellene (és Philip Seymour Hoffman karaktere, George Willis, Jr. ellen, aki szintén szemtanúja volt a polgárpukkasztó diákcsínynek).

Csakhogy Charlie-nak nem nagyon van hová hazamennie, mert nincs túl jóban a nevelőapjával. De hogy legalább a karácsonyi családlátogatásra összekuporgathasson egy kis pénzt, elvállalja a mogorva, vén vietnami veterán felügyeletét, amíg a rokonai elutaznak hálaadást ünnepelni.

Persze nem csoda, hogy az alezredest a saját famíliája sem kedveli, mert kiállhatatlan egy alak: ha épp nem whiskytől bűzlik, akkor folyton csak nőkről meg a katonaéletről mesél se vége, se hossza sztorikat, miközben alaposan vérig sért mindenkit.

Természetesen Charlie is kapja tőle az ívet rendesen! A fiúról viszont lepereg az ilyesmi, végtelen jószándékkal és birkatürelemmel közelít a goromba obsitoshoz. A furcsa páros együtt utazik el New Yorkba, ahol az addig mogorva alezredes látványosan kivirul: limuzint bérel, beköltözik a Waldorf Astoria luxuslakosztályába, elegáns étterembe megy, hogy aztán... De ezt inkább nem akarom elspoilerezni annak, aki még nem látta a filmet.

Al Pacino hihetetlen átlényegüléssel mutatja be egy vak ember mindennapjait, annak minden örömével, de főleg poklával együtt (állítólag a forgatáson is végig karakterben maradt: mindenhová bottal járt, és sosem nézett a szemébe annak, akivel éppen beszélt). Bár látássérültként sokszor az öltözködés vagy a zebrán való átkelés is gondot okoz neki, a megmaradt érzékszervei kifinomultabbá válásával ha nagyon akarja, bárkit levesz a lábáról. Bármilyen helyzetből képes kidumálni magát (legyen az épp rendőri intézkedés vagy alkoholvásárlás egy 21 év alatti fiatalkorúnak), és boszorkányos ügyességgel képes táncba vinni egy-egy hölgypartnerét – persze csak miután „kiszagolta”, milyen parfümöt vagy szappant használ az adott nő (innen jön egyébként a cím is).

És miközben a mogorva katona megtanítja a megszeppent, szerény, és mindig talpig becsületes Charlie-nak az élet iskolájának legfontosabb leckéit, ő maga is megváltozik legbelül. A fiú ugyanis meglátja benne azt a kemény, de szerető apafigurát, aki saját bevallása szerint az ő életében sosem volt jelen, miközben megérti: a kiállhatatlan modorú, piás vietnami veterán álcája mögötti, kifinomult gentleman barátságát nem adják ingyen, azt bizony ki kell érdemelni.

Al Pacino és Chris O'donnel 1992-es kultfilmje lényegében egy megható és tanulságos lecke az élet iskolájából, ahol a mogorva, piás katonatiszt és a birkatürelmű fiú egyszerre diák és tanár.

Értékelés: 9/10

Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik még nem látták ezt a kortalan klasszikust, és persze azoknak is, akik máig meg vannak győződve arról, hogy Chris O'Donell csak egy bájgúnár pojáca, Al Pacino pedig feleolyan tehetséges, mint Robert De Niro.

A film jelenleg a Netflix kínálatában tekinthető meg.