Spanyolország észak-nyugati csücskében járunk, a lezárások legelején, és pont ekkor kerül elő borzasztó állapotban egy lány, aki három hónapja tűnt el, két nyomozónak pedig ebben a rendkívüli helyzetben kell megtalálniuk a tetteseket.
A spanyol filmgyártás legnagyobb előnye, hogy maga az ország nem csupán hatalmas, de rendkívül sokszínű is, ami így elsőre talán közhelynek tűnhet, de nem az. Az egyes tartományok rendkívüli módon különböznek egymástól, ég és föld a különbség a napfényes Andalúzia, a gazdag Katalónia, a viharok tépázta Galicia, vagy Baszkföld között – a Baleár-szigeteket és a Kanári-szigeteket nem is számítva. A Netflix új krimije, az Infiesto például fent Észak-Nyugaton, az egykor büszke Asztúriában játszódik, ami ma már gyönyörű tájairól és bezárt bányáiról ismert – és ahol rengeteget esik az eső, az időzítés pedig különleges: a COVID-járvány miatti lezárások legelső napján járunk.
A spanyol parlament egyhangúlag bejelenti a lezárásokat, egy három hónapja eltűnt fiatal lány pedig váratlanul előbukkan, testén csupa sebbel, nyakszirtjén pedig egy, a bőrébe vájt jellel. Az ügyet két nyomozó kapja, akiknek életét a koronavírus amúgy is alaposan felforgatta. Az elvált, alkoholizmusából csak nemrég kigyógyult Samuel (Isak Férriz) édesanyja az idősek otthonában él, de nem lehet meglátogatni, míg Castro (Iria del Río) férje fertőzött, hamarosan lélegeztetőgépre kerül, de a feleségét még a közelébe sem engedik.
A város kiürült, de a nyomozást folytatniuk kell,
és bár hamar biztató nyomra bukkannak, kiderül, hogy más fiatalok is eltűntek, az első gyanúsítottak pedig nem hajlandóak vagy már nem tudnak beszélni.
A legtöbb karanténfilm, ami a lezárásokról szólt, a bezártságra, az elszigeteltségre hegyeződött ki, Patxi Amézcua rendező-forgatókönyvíró (25 karát, Séptimo) azonban a másik oldalt mutatja be, azokról mesél, akiknek a COVID legsötétebb óráiban is dolgozniuk kellett, amikor nem győzték elszállítani a halottakat, amikor senki nem tudta, mi lesz ennek a vége, és voltak, akik szerint eljött a világ vége. Ami itt egy fontos motívum.
Amézcua hősei, rendőrök, ápolók, orvosok, akik mintha légüres térben mozognának, amint kilépnek az utcára
– nem is magában a városban zajlik az akció, hanem a hegyvidéki táj völgyeiben, eldugott tanyáiban, elhagyott ipartelepeken, és ha már Asztúriában járunk, bányákban.
És itt jön be, mennyit számít az, milyen tájon, milyen régióban járunk, merthogy az elmúlt évek filmjei mind beazonosítható módon más-más tartományokban játszódtak – nyilván ezek a tartományok tudatosan is építik ezáltal az imidzsüket, nem kis pénzt fektetve ezekbe a produkciókba. Ami magát a nyomozást illeti, az olyan sok újdonságot nem kínál, de korrekt módon van levezetve, ahogy a nyomozók karaktere sem egyedi – egyedül a férfi dühkitörései adnak hozzá a cselekményhez, csakis ez vezet váratlan fordulatokhoz. Azért plusz pont jár, hogy a főhősök nem szentek és sérthetetlenek, de a jelek szerint ez kifejezetten jellemző az új spanyol krimikre – lásd A Goya gyilkosságokat (2021) -, viszont mínusz pont jár a modoros párbeszédekért.
Asztúria viszont gyönyörű, és meglepően hasonlít Erdélyre, csak a települések vannak valamivel jobb állapotban – mondjuk nem sokkal, és maga a film is sokban emlékeztet a román krimikre, már ami a karaktereket illeti.
Értékelés: 7/10
