Mike Flanagan új sorozatát, a Mise éjfélkort többen is Stephen King műveihez hasonlítják, ami  valamelyest megállja a helyét, mégis egészen más – bár aki King két regényét is megfilmesítette (Álom doktor, Gerald's Game), az nyilván már önkéntelenül is ihletet merít az életműből. Flanagan a Netflixnek készült sorozataival vált olyan alkotóvá, aki nem "az a csávó, aki az Oculust rendezte", hanem saját stílusa, hangja van, és a Mise éjfélkor mindezeknek a kiteljesedése.

A két kísértetházas minisorozat (A Hill-ház szelleme és A Bly-udvarház szelleme) egy-egy lépcsőfoka volt ennek a saját hang megkeresésének, kísértetsztorik lévén viszonylag kötött tematikával. És míg előbbi ügyesen keverte a rémisztő horrort a családi melodrámával, addig utóbbi ismétlésnek hatott, erősen félrement, és rámutatott Flanagan legnagyobb hibájára: borzasztóan túl tudja tolni az érzelgősséget, amivel bőven átlépi a giccs határát. Ez olykor működik (lásd David Lynch filmjeit), de nála nagyon nem. 

A Mise éjfélkor bár nyomokban tartalmaz kísértetet, Flanagan szerencsére továbblépett, és talán nem óriási vétek elárulni, hogy ezúttal egy másik horrortoposzhoz nyúl, nevezetesen a vámpírokéhoz. Ennél unalmasabb, elkoptatottabb témát nem is választhatott volna, talán csak a zombikat, gondolhatjuk, de rettentő ügyesen csinálja: az első két-három részt megnézve elképzelni sem tudjuk, hogy merrefelé megy a történet, sőt, kreatívan használja fel a vámpírmitológia kellékeit (magát a "vámpír" szót még csak ki sem mondják), és gondosan aláveti azokat a történetnek és a mondanivalónak. 

De ne rohanjunk ennyire előre, nézzük, miről is szól a Mise éjfélkor. A helyszín egy Isten háta mögötti, aprócska sziget, a száztizenvalahány lakos jórészt halászatból próbálja eltartani magát. A városka azonban haldoklik: egy néhány évvel azelőtti hajószerencsétlenség olajjal szennyezte a vizet, ami jócskán megtizedelte a rák- és halállományt, a szegénység, kilátástalanság és fásultság uralja a lakosságot, és aki tehette, már rég elköltözött, még otthonukat sem adták el, otthagyták az elmúlásnak.  Ide tér vissza a szülői házba öt éves börtönbüntetése után, afféle tékozló fiúként Riley Finn, aki részegen karambolozott, és egy fiatal lány halálát okozta. Ezt azóta sem képes feldolgozni. Aztán egy szép(?) napon

új pap kerül a városkába, mert az addigi a Szentföldön járva balesetet szenvedett, és onnantól kezdve rohamosan megváltozik a sziget lakóinak élete.

A helyszín és a gyötrődő főszereplő mellett a King-érzést még egy bizonyos karakter idézi meg: emlékeztek Carrie anyjára? Vagy arra a kiálhatatlan, tenyérbemászó, bigott nőre A ködből? King talán ezeket az álságos vallásos köntösbe csomagolt, gátlástalan, aljas, szemforgató karaktereket írja meg a legplasztikusabban, azokat, akik Jézus nevét emlegetve, valami torz vallásossággal takarózva már akkor is képesek hátba döfni, hacsak negédesen mosolyogva jó reggelt köszönnek. Az ilyenektől még a beleink is összeszorulnak. (Samantha Sloyan karakterét perverz módon azért élvezet gyűlölni.)

A Mise éjfélkor alapfelállása tehát meglehetősen kingi, ám a vámpírokkal együtt mindez csupán eszköz, mert a sorozat valójában a hitről szól, és ettől lesz igazán különleges. 

Ha beszél vele, kérdezze meg tőle, miért a gyerekeket veszi magához, és a részegek miért ússzák meg sértetlenül.

Riley egykori ministránsfiúból a börtönben ateistává lesz, kiábrándul Istenből és ellöki magától, hogy bűnbocsánatot nyerjen, mondván, tettéért élete végéig bűnhődnie kell. A városlakók a szegénység és kilátástalanság miatt fordulnak Istenhez, a sziget alkoholistája, aki részegen balesetet okozott, kétségbeesetten vágyik a megbocsájtásra, Paul atya eszelősségig fokozott szenvedéllyel mentené meg Isten bárányait, a városka muszlim seriffje, akit származása és vallása miatt sokan élből leterroristáznak, pedig valójában azt a szerepet tölti be, hogy

a különböző vallásokon túl tényleg Isten és a hit álljon a középpontban.

Az epizódok is a Biblia egy-egy könyvének címeit viselik, és még a vámpírmitológiát is a hit vonatkozásában használják, ami abszurdnak tűnik, de működik.

A szereplők a játékidő jelentős részében a hitről beszélgetnek, és akadnak remekül megírt, elgondolkodtató szövegek, főleg a bűnbocsánatról és az Isten szeretete és kegyelme iránti vágyakozásról, ám sajnos több a közhelyes, az unalomig elnyújtott eszmefutattás – egyébként ez a sorozat legnagyobb gyengesége: ha ezeket a jeleneteket feszesebbre vágják, netán egy részüket kihagyják, legalább két résszel rövidebb lett volna a sorozat, ami csak a javára vált volna. A pap karaktere is, legalábbis az elején, az a közhely, aki minden megszólalásával kenetteljesen prédikál (bár Hamish Linklater végig nagyon erős alakítást nyújt), kezdetben alig van benne emberi, és ez marhára idegesítő tud lenni.

Ahogy a giccs is. A brutális és nyugtalanító finálé fényében valamelyest érthető, nem olyan öncélúan van túltolva, mint a Bly-házban, de akinek érzékeny a giccsmérője, annak rikoltozni fog.

De fene tudja, talán megérdemlik annak a nyomorult szigetnek a szerencsétlen lakói a képeslapokba illő befejezést.

A sorozat szereplői közül néhányat már láthattunk Flanagan korábbi alkotásaiban (Rahul Kohli, Annabeth Gish, Alex Essoe és Flanagan felesége, a vidéki Angelina Jolie-hasonmásverseny győztese, Kate Siegel), némelyik feltűnően megörökítve. A maszkmesterek elég trehány munkát végeztek, hiszen élből tudjuk, hogy ezeket a színészeket hamarosan visszafiatalítják.

No de mégse záródjon ez a kis írás a negatívumokról, hiszen mindig a vége marad meg az olvasóban: bár messze nem tökéletes, aki szereti a komótosan építkező horrort, és akár hívő, akár nem, nem áll messze tőle a spiritualitás, feltétlenül nézze meg a Mise éjfélkort.

Egy darabig biztosan nem tudja feledni. 

A Midnight Mass / Mise éjfélkor a Netflixen nézhető meg