Mostanában szerencsére felerősödtek azok a hangok (ahogy az akár ebben a közelmúltbeli filmben is megjelent), amelyek szerint egyáltalán nem bűn sokszoros idézőjelben véve ún. „rossz anyának” lenni, hiszen aki nem tud magára találni, kiteljesedni az anyaságban, esetleg el is ront egy-két dolgot, az nem feltétlenül rossz ember, hanem egyszerűen csak ember.

És ugyanolyan valid érzés negatív élményként megélni az anyaságot, mint csodálatos, egész életünket és lényünket bearanyozó tapasztalásként.

Ezt az „eretnek” gondolatot viszik el a legextrémebb szélsőségekig A baba című horrorkomédia-sorozat eddig ismeretlen kreátorai, a walesi Sian Robins-Grace és Lucy Gaymer (bár előbbi alkotó neve a Szexoktatás co-executive producereként, utóbbié pedig a Fleabag zenei szerkesztőjeként és a Hazug produkciós menedzsereként lehet ismerős). Közös munkájuk főhőse egy 35 körüli nő, Natasha, akinek egyik legjobb barátnője összes gondolata csecsemőkorú gyermeke körül forog, másik legjobb barátnője pedig a legjobb úton halad ugyanezen irányba, hiszen gyereket vár, így már nem lehet velük eltölteni egy jó kis lazulós, csajos estét (ami náluk a piálgatva-cigizgetve kártyázást jelenti).

A független és függetlenségét megőrizni kívánó főhősnő egyáltalán nem akar gyereket, de hát ahogy az a Bibliában is áll (nem), ne kérj és megadatik: Natashának szó szerint egyik pillanatról a másikra szó szerint a karjaiba hullik egy élő bébi – akiről hamarosan kiderül, hogy nem is annyira kezdő sorozatgyilkos, mivel csak úgy hullanak körülötte az emberek, mint a legyek. Ez a tendencia főleg akkor erősödik fel, amikor hősünk meg akar tőle szabadulni, ezért kénytelen-kelletlen megtartja az égi adományt. És innentől kezdve konkrétan és átvitt értelemben is kész horror lesz az élete.

Azzal a cseppet sem titkolt metaforával, hogy

az anyaság = horror,

valószínűleg nagyon sok néző együtt tud érezni, de A baba abszurd fordulatokkal tarkított horrorvígjátékként/fekete komédiaként is tökéletesen működik – az csak a hab a tortán, hogy eközben okos is. Nemcsak azokat parodizálja ki ugyanis, akik kétségbeesetten gyerekek akarnak (Natasha örökbefogadó szülőnek jelentkező leszbikus húga), majd kétségbeesetten megpróbálnak mindent megadni neki (a főhősnő barátnői és az egész babajátszóházas anyukacsapat), de azokat is, akik viszont betegesen félnek a gyerekvállalástól (maga Natasha).

Illetve egy idő után már nem kizárólag parodizálja őket, hiszen az alkotók sokkal tovább mennek a nevettetésnél, és A babából a nyolc epizód során fokról fokra kivész a humor, de ez egyáltalán nem válik a hátrányára. Ahogy újabb és újabb karaktereket vezet be (megismerjük például a fentieken kívül Natasha anyját, aki elhagyta a családot a lányok kamaszkorában, és egy titokzatos idős nőt, aki segíteni akar a főhősnőnek megszabadulni a nem kívánt gyerektől), és ahogy árnyalja őket, úgy sokféle képletet felvázol ugyanarra a témára, és eközben csodálatos módon mindenkinek megadja az empátiát – egy idő után még a gyilkos babának is (J-horrorokat idéző módon ugyanis az egyik epizódban megismerjük a bébi eredettörténetét és a hozzá kapcsolódó átkot is).

– ezekről mind beszél A baba, miközben a horror műfaj rajongóit rafináltabbnál rafináltabb halálnemekkel kényezteti. És amikor azt hittük, már kiismertük, jön egy újabb fordulat ( váratlan és zseniális például az 5. epizód egész résznyi flashbackje, majd a 6. részben az, ahogyan elszabadul a pokol).

Fekete komédiától szokatlan módon ráadásul a mű mindvégig belül bír maradni az ízlésesség határán, azaz hiába vitték a korábbiakhoz képest drasztikusan lejjebb a gyilkolászó szörnygyerek korhatárát az alkotók, szerencsére nem azt kell néznünk, ahogy egy CGI-vel mozgatott pelenkás gyilkos a saját kis kezeivel aprítja az áldozatait. A címszereplő ehelyett telekinézissel, telepátiával és különféle elmetrükkökkel dolgozik – ami újabb tökéletesen működő szimbólum arra, ahogy a folyamatosan síró csecsemő teljesen átveszi az irányítást az anyja gondolatai felett, azaz „belemászik” az agyába, és olyan dolgokra kényszeríti, amiket „normális” esetben nem tenne meg.

Létezik egyébként, főleg amerikai site-okon (hiszen az országban a közelmúltban erősen fellángolt az abortusz kérdése) A babának egy olyan értelmezési lehetősége is, ami tisztán politikai állásfoglalásként tekint az alkotásra. Eszerint Sian Robins-Grace és Lucy Gaymer munkája azt mutatja meg a horror műfajnak megfelelő szélsőséges formában, hová vezethet egy nem kívánt terhesség. Mindezzel nem is tudunk vitatkozni, csak annyi tennénk hozzá, hogy

A baba eközben sokkal több is ennél – és még ha csupán szórakozásból kezdjük is el nézni, jó sokáig fogva tartja majd a gondolatainkat.