A Válassz vagy meghalsz! esetében nem az a gond, hogy olcsó, hanem az, hogy minden percén látszik nemcsak az olcsóság, hanem az ötlettelenség és a tehetségtelenség is.
Ha egy film napokig tanyázik a Netflix hazai népszerűségi listájának legelső helyén, mint ezen cikk írásának idején a Válassz vagy meghalsz! című horror, az mégiscsak felkelti az ember figyelmét, még úgy is, hogy tudjuk, ez nem pontozásról vagy tetszési indexről szól. Az első hely elsősorban annyit jelent, hogy ebbe a filmbe kezdtek bele a legtöbben, de nem jelenti azt, hogy végig és nézték vagy tetszett nekik, de azt tudhatjuk, hogy ez a film keltette fel a legtöbbek figyelmét, és van ebben persze egy láncreakció is, hiszen
mindenki kíváncsi arra, amire mindenki más kíváncsi.
De milyen maga a film?
A Válassz vagy meghalsz! egyszerre lovagolja meg A kör (1998) és Átok (2004) védjegyével futó urban legend horrorok alapvonásait, ahol az átok alól úgy menekülhetünk, ha azt valaki másnak továbbadja, és hozza a technohorrorok alaptételét, amikor egy gép veszi át az irányítás, és persze hoz egy jó nagy adag retróérzést is, a lá Jumanji, amiért manapság sok pluszpontot adnak. Bevetésként egy középkorú pasast látunk (Eddie Marsan ) aki retró számítógépes cuccokat gyűjt, és épp beindítja azt lomtalanításon talált 1984-es játékot, amelynek neve “Curs>r” – leleményes magyar fordításban Kínzor. És nem ő kezd el játszani a játékkal, hanem az vele, a látszólag könnyen eldöntendő kérdések pedig a férfi feleségére és kamasz fiára hatnak ki rendkívül fájdalmas következményekkel. A játék azonban kínál egy kiutat: ha a pasi több példányban lemásolja, békén hagyja a családját.
Így jutunk el három hónap múlva Kaylához (Iola Evans) egy lakótelepi lányhoz, aki takarítónői fizetését ősrégi számítógépek bütykölésével egészíti ki, és aki haverjánál, a saját játékát fejlesztő Isaacnél (Asa Butterfield, a nagy név a filmben) egy halom kacat között rátalál a játékot tartalmazó kazettára, és mivel elméletben $125,000-t lehet vele nyerni, nekivág a játéknak. Ami persze ellene fordul, pontosabban először random idegenek, majd szerettei, köztük drogfüggő anyja ellen, de nem kell megijedni.
Ez egy olyan horrorfilm, amiben a legijesztőbb dolog a régi betárcsázós internet hangja eltorzítva.
Vannak persze véres jelenetek, de az elsőfilmes rendező, Toby Meakins vagy nem elég rutinos, vagy nem elég tehetséges ahhoz, hogy ezekbe azt a zsigeri félelmet csempéssze – én a nem elég tehetséges verzióra szavaznék. Van egy jelenet, amikor a két fiatal eljut – megjegyzem, rém könnyen – a játék forrásáig, ahol egy régi videón elmagyarázza nekik valaki, miről is szól ez az egész. Hát ez a rész olyan, mintha két részeg egyetemista vette volna fel második próbálkozásra VHS-re még valamikor 1991-ben, vagy még annál is rosszabb.
Az alapötlettel nincs gond, még akkor sem, ha nem sok eredetiség szorult bele, mert a horrornál ezerszer lehet újrajátszani ugyanazt az alapsztorit, ha kicsit csavarnak rajta – vagy ha csak tisztességesen összerakják az egészet. Nem is kell hozzá sok, egy jó horror megoldható nagy költségvetés, ismert arcok nélkül, ha valaki ismeri és tiszteli a műfaj szabályait, azokat következetesen és jól használja. Az eddig csak kisfilmekkel kísérletező Toby Meakinsnél ebből legalább egy komponens hiányzott. Nem mondom, hogy a filmnek, ami még a horrorlegenda Robert Englund nevét is belengeti, nincsenek korrekt mozzanatai, de ezeket jó mélyen lehúzzák magukkal a teljesen vállalhatatlan részek. Amiből sajnos akad elég, ahogy a színészi játék is olykor csapnivaló – Iola Evans ugyan szimpi kiscsaj, de vagy rosszul instruálta a rendező, vagy egyszerűen nincs meg az eszköztára még egy ilyen egyszerű sztorihoz sem. Eddie Marsan és Asa Butterfield nyilván jófejségből segített be egy szimpatikus kezdő filmesnek, de sok eljátszanivalót nem kaptak, de még így is a veterán karakterszínész Marsan az, akihez a legjobb részek fűződnek.
Értékelés: 3/10
