Majdnem kihagytuk a Netflix egyik legszebb filmjét

A valós történetet feldolgozó dán Az árnyék a szememben a II. világháború egyik olyan szövetséges győzelmét mutatja be, amelyért a civil lakosságnak kellett rettenetes árat fizetnie. Megrendítő, de gyönyörű film.

Van olyan, hogy az ember teljesen mást vár egy filmtől, mint amit végül kap. A kissé esetlen című Az árnyék a szememben című dán háborús filmdrámától nem vártam különösen sokat, az egykori események kicsit érzelgős rekonstruálását alacsony költségvetésből, korrekt, de felejthető történetet, ahogy mondani szokták, tévés minőséget, a megfelelő mennyiségű klisével. Elsősorban nem is maga a film, hanem az annak alapjául szolgáló megtörtént események érdekeltek, eleve pár nap késéssel néztem meg, hogy aztán nagyon erősen mellbe vágjon az egész. Merthogy ez egy nagyon szép és nagyon erős film.

A megszállt Európában mindenütt a Gestapo volt a náci brutalitás leggyűlöltebb szimbóluma – persze nem csak szimbólumról volt szó, hanem egy rendkívül kegyetlen és hatékony titkosrendőrségről is. 1945 legelejére a dániai Gestapo egy Angliából ejtőernyőn ledobott brit ügynök elfogása után közel járt ahhoz, hogy felszámolja a teljes dán ellenállást, így annak helyi vezetői kérték az angoloktól, hogy bombázzák le a Gestapo főhadiszállását. Amire mellesleg már korábban is több sikeres példa volt, az erre a célra kifejezetten alkalmas De Havilland Mosquito vadászbombázók Amiens-ben, Oslóban, majd Dánián belül Aarhusben rombolták le a gyűlölt titkosrendőrség székházát, megsemmisítve annak irattárát, kiszabadítva az ott őrzött foglyokat és elpusztítva számos német és kollaboráns ügynököt. Koppenhágában is erre készültek, a célpont a város közepén álló Shellhus volt, csakhogy egy iszonyatos véletlen történt…

A film eleje mintha igazolta volna a félelmeimet, az egyébként magasan jegyzett író-rendező, Ole Bornedal (Éjjeliőr a hullaházban, Dina vagyok, Kisvárosi gyilkosok) rögtön egy jókora klisével indít, a kisgyerekkel, aki valami szörnyűséget látott, és képtelen megszólalni: megnémult. Egy kisfiú egy vidéki úton rátalál egy autóra, amelyet utasaival együtt szitává lőtt egy angol repülőgép. A pilóta azt hitte, egy német parancsnoki autót vett célba, pedig csak egy taxi volt, amely esküvői vendégeket, fiatal lányokat szállított – előrevetítve a későbbi tragédiát. Henry, a kisfiú nem csak a hangját veszítette el, hanem a nyitott égbolttól is retteg, ezért költözteti anyja a koppenhágai rokonokhoz, merthogy ott kevésbé látni az eget. És, bár vagy ötvenszer láttam filmben megnémult gyereket, aki aztán mégis megszólal a legfontosabb pillanatban, és – emlékeim szerint - soha az életben nem hatódtam meg ettől.

Most letaglózott a fiú, aki próbál beszélni, de csak állati nyüszítés jön ki belőle, miközben értetlenkedő orvosok gyötrik, és bizony megkönnyeztem azt, ahogy a rokon kislány és egy osztálytársa segíteni próbál neki iskolába menet. Egy kötelet kötöttek a derekára, az egyik húzta, a másik tolta, miközben biztatták és dicsérték, ami akár komikus is lehetett volna, de itt egyszerűen megható volt. És abba az iskolába igyekeztek, amit egy borzasztó véletlen folytán hamarosan lebombáznak a szövetséges repülőgépek. Merthogy ez fog történni, de a történetnek több szereplője is van, köztük angol pilóták, a katolikus iskolában tanító egyik apáca, akinek meginog a hite, és a kollaboráns rendőrség, a hírhedt HIPO egy tagja, aki szeretné megtalálni a hitét.

Bornedal pedig nem bonyolítja túl a dolgokat, a lehető legegyszerűbben, de a leghatásosabban halad a végkifejlet felé, anélkül, hogy érzelgős vagy hatásvadász lenne, és közben néhány bravúrt is bemutat. Bravúr például, amikor még valamikor az elején egy pánikszerűen menekülő férfi arról beszél, hogy keresik, és már a lakásán is megjelent két férfi, majd kiderül, hogy teljesen másról van szó, mint amit a hasonló filmeknél látni szoktunk, és bravúr az is, hogy mindvégig egyetlen német katonát vagy rendőrt nem látunk. Itt dán kollaboránsok kínoznak dán hazafiakat, dán a dánnak a farkasa, ha úgy tetszik, a németekről elég, ha tudjuk, hogy ott vannak valahol – például a repülőgépekre tüzelve. Bornedal azt mondja, felesleges őket mutogatni, nem a horogkeresztektől és a rohamsisakoktól lesz hiteles egy háborús film,  és abszolút igaza van.   

Minden ilyen film akkor működik igazán, ha a rendező megtalálja azokat az arcokat, akik „el tudják mesélni” azt a kort, amelyben a történet játszódik, és Bornedal megtalálta ezeket az arcokat. A gyerekszínészek fantasztikusak, tényleg élvezet nézni őket, a színészek közül pedig a fiatal apácát alakító Fanny Bornedal – a rendező lánya – emelkedik ki, a Gestapónak dolgozó rendőrt játszó Alex Høgh Andersen, akit annak idején Csontnéküli Ivarként ismerhettünk meg a Vikingekből, illetve a mindig remek Danica Curcic. Velük együtt hihetetlenül erős és megrázó ez a film, amire feltehetőleg sokan fel sem figyeltek, pedig tényleg megér egy misét.

Értékelés: 9/10