Amy Poehler tinivígjátékának hősnője lázadást robbant ki iskolája ostobán szexista szabályai és beidegződései ellen, egy aranyos, de végtelenül lagymatag történetben.
Amy Poehler egy rendkívül szimpatikus, nagyon tehetséges komikus, akit ugyebár a Városfejlesztési osztály óta nagyon szeretünk – ő és Tina Fey egyébként a Golden Globe-gála rendszeres házigazdája, aki mostanában rendezéssel is próbálkozik. Első rendezésében, a Borvidékben (2019), saját, késő negyvenes, kora ötvenes generációjával foglalkozott, a legjobb barátaival dolgozott, második munkájában azonban teljesen más területre tévedt. Ahol láthatólag jól érezte magát, de ez nem jelenti azt, hogy nem tévedt el egy kicsit. Vagy nagyon.
A Moxie, avagy a vagány csajok visszavágnak hősnője Vivian (Hadley Robinson), a 16 éves, kicsit szürke gimis lány, akire az égvilágon senki nem figyel fel, leszámítva éltanuló kínai barátnőjét és egy jóképű deszkás srácot (Nico Hiraga) – utóbbi viszont érthetetlen módon nagyon félénk. Vivian gimnáziumát a suttyó sportolók uralják, minden róluk szól, a suli két legfontosabb eseménye az aktuális amerikai foci meccs és az a nap, amikor kijön az aktuális lista. Amin olyanok vannak, hogy ki a legjobb suna, kinek van a legjobb segge, ki kézimunkázik a legjobban, ki a legnagyobb lotyó, és kinek vannak a legnagyobb dudái. Jópofa kis lista, de a lányokat egy sor más módon is megalázzák vagy hátrányos helyzetbe hozzák, Vivian pedig ilyenkor inkább meghúzza magát. Aztán jön egy új diák, a szókimondó, félig afro-amerikai, félig latina Lucy (Alycia Pascual-Pena), aki szóvá teszi, ha zaklatják – igaz, feleslegesen, mert az igazgatónő (Marcia Gay Harden) magasról tesz az egészre, Vivian pedig úgy érzi, most már neki is tenni kell valamit.
Tesz is: egykor lázadó anyja (ő maga Amy Poehler) régi feminista és punk kiadványaiból összevág egy röplapot Moxie néven, amit titokban kitesz a suliban. És amiből szép lassan feminista mozgalom lesz, de mivel 2021-ben járunk, ezért ezt nagyrészt a suli fekete és latina tanulói viszik, és igen, van köztük leszbikus és mozgássérült is. Az egészben az a legfurcsább, hogy a történetben maga a főszereplő a legkevésbé izgalmas, legkevésbé érdekes figura, és nem azért, mert elfelejtődik: nagyrészt vele foglalkozunk, őt kísérjük el, ahogy nem csak a nők elnyomására, de saját nőiességére is ráébred, csak ugye erre nem nagyon lehet ráizgulni. Hadley Robinson ugyanis végig szürke kisegér marad, a történetbeli karakterfejlődésnek semmi nyoma nincsen – nem lett volna nagy truváj valahogy jelezni, hogy ő tényleg változik, mondjuk azzal, hogy jobban kihúzza magát, mást hord, valami hasonló -, másrészt a történetnek az égvilágon nincs semmi lendülete, ereje.
Nyilván rendező döntés volt, hogy nem ásnak mélyen bele a témába, és kábé azon a szinten tartják a konfliktust, hogy a nagy mellű lányok miért nem hordhatnak trikót, ha a kis mellűek hordhatnak, de akkor maga a lázadás lesz teljesen súlytalan. A legvégére ugyan tartogatnak egy fajsúlyosabb esetet, de azt is egyrészt teljesen felemás módon dobják be, másrészt annyira NEM hoznak ki semmit belőle, hogy az már bántó. Ennek egyébként egyfajta csúcspontként kellett volna funkcionálnia, de Poehlernek vagy nem volt határozott elképzelése, vagy azt gondolta, hogy az egész úgy is működik, ha végig aranyos, udvarias és jól nevelt marad. Hát az a rossz hírünk van, hogy a dolog bizony így nem működik, még akkor sem, ha a rendezőnő nyilvánvalóan jót akart. Csak ez így erőtlen lett, pedig akár jó volna egy bevállalós csajos vígjáték. Egyébként vicces, hogy a suli főgenyóját Patrick Schwarzenegger alakítja – nagyon meggyőzően bunkó! – akinek teljesen olyan a mosolya, fogsora és fejformája, mint az apjáé.
Értékelés: 5/10
