Nem is olyan rég arról értekeztünk a PORT.hu-n, hogy miként váltak az idős emberek a horrorfilmek rémeivé. Ez a műfaj reagál a legérzékenyebben a társadalmi problémákra, és már jóval ezelőtt megjelenik egy-egy ilyen téma a horrorfilmekben, minthogy a globális közbeszéd tárgya lenne.

Nemrég két olyan, 2023-as horror is debütált a streamszolgáltatók felületén, ami a nők megítélésével és a gyerekvállalással foglalkozik.

Véletlen lenne?

Az anyaság régi témája a horrornak, az egyik leghíresebb film ebben a témában Roman Polanski alkotása, a Rosemary gyermeke, ám az is – mint a legtöbb hasonló mozgókép – az anyaságtól való félelmet helyezi középpontba. A Hulu idei horrorja, a Disney+-on látható Az óra viszont arról szól, hogy milyen helyzetbe kényszeríti a társadalom azt a nőt, aki nem akar anya lenni.

A szülővé válás kényszere

Az óra főszereplője, Ella (Dianna Agron) 37 éves, és már minden barátnője szült legalább egy gyereket. Ő boldog házasságban él, de nem érzi úgy, hogy gyermeket kéne vállalnia, ám ezt a férjén kívül senki se képes elfogadni.

Megjegyzéseket tesznek az ismerősei, az apja, sőt, még a nőgyógyásza is.

És ahogy az lenni szokott, ha sokan és sokáig szajkózzák az embernek az ellenkezőjét annak, amiben hisz, elkezd kételkedni a saját igazában. Bár Az óra klasszikus horrorelemekkel is dolgozik, de az iszonyat elsősorban ebből a megátalkodott nyomasztásból burjánzik, és az olyan, hétköznapinak számító eseményekből, mint egy nőgyógyászati vizsgálat.

A film elején láthatunk is egy ilyet, és mint egy szofisztikált kínzás-jelentben, itt is csak az eszközöket, és Ella reakcióit látjuk, ami bőven elég. Pedig technikailag nem történik kínzás, „csupán” egy szimpla kenetvétel, de az embernek – még férfiként – is összeszorul a gyomra. És nem arról van szó, hogy a nő felszisszenne, vagy jajgatna, ennél ügyesebb és realisztikusabb ez a film: annyi történik, hogy olykor erősebben fog rá a karfára, vagy kissé eltorzul az arca. Ha már szóba hoztam a nyomasztást, nézzük csak azt a párbeszédet, ami ezután zajlik le Ella és az – amúgy szintén nő – nőgyógyász közt:

„- Aidannel családot akarnak alapítani?
- Még nem állok rá készen.
- De már 37 éves, nem?
- Igen.
- Technikailag már idősnek számít, szóval sajnos már nem lehet nem késznek állnia rá.
- Nem is arról van szó, hogy nem állok készen, hanem arról, hogy nem akarok gyereket. Sosem akartam. Várom, hogy a biológiai órám beinduljon. Minden reggel abban a reményben ébredek, hogy ma lesz az a nagy nap. De még nem történt meg. Azt hiszem, nincs is igazából olyan órám.
- Minden nőnek van biológiai órája. Lehet, az öné csak elromlott.”

Szóval ez az a bizonyos óra, ami a címben szerepel, és ami miatt lassacskán Ella elkezdi úgy érezni, hogy talán mégsincs valami rendben vele. Végül úgy dönt – ráadásul a férje tudta nélkül –, hogy jelentkezik egy klinikára, ahol állítólag be tudják indítani a biológiai óráját. A film ügyesen és drasztikusan vezet végig azon az úton, ahogy a nő elkezdi lerombolni a korábbi, szeretett életét. Imádja a munkáját, mégis a hosszan előkészített projekt lezárása helyett inkább a klinikára megy. A gyerekvállalás áldozattal jár, ráadásul ezt el is várja a nőktől a társadalom: Ella pedig már az első lépésével elkezdett megfelelni ennek. De mindez semmi ahhoz képest, ami ezután jön, mivel a kezelés szellemileg és fizikailag is megváltoztatja az embert.

Pszichológiai és sebészeti módszerekkel próbálják elérni a nőknél, hogy vágyjanak az anyaságra.

Az óra nem kertel, és azt mutatja be a legbrutálisabb – főként lelki – eszközökkel, hogy milyen súlyos következményei lehetnek annak, ha valaki akaratán kívül tesz valamit, és olyan életet választ, amit mások igényei és elvárásai szabnak meg. A Netflix új horrorja, a Tin és Tina – ami meglepő módon bekerült a streamszolgáltató 10 legnézettebb filmje közé – szintén az elvárásokkal foglalkozik, de némiképp más szemszögből, hiszen a nyolcvanas évek elején, Spanyolországban játszódik.

még több Rosemary

10 dolog, amit nem tudtál a Rosemary gyermekéről

1968. június 12-én volt minden szülős horrorok ősének, Roman Polanski egyik klasszikusának a premierje. Az évforduló alkalmából összegyűjtöttünk néhány érdekességet a filmről.

Tovább

A szülői vállalások kényszere

Lola (Milena Smit) és Adolfo (Jaime Lorente, aki A nagy pénzrablásból lehet ismerős, hiszen ő alakította Denvert) épp kimondták a templomban a boldogító igent, amikor a nő elvetél, és a kórházban közlik, hogy sajnos soha többé nem lehet gyereke. Lolában azonban továbbra is élnek az anyai ösztönök, nála valószínűleg nem (vagy csak kis mértékben) játszik közre a társadalmi elvárás, miszerint a család akkor teljes, ha gyerek is van benne. A pár végül elmegy egy apácák által fenntartott árvaházba, és egy albínó ikerpárral térnek haza. Ők Tin és Tina, akiket bigott vallásosságban neveltek ezidáig. A Netflix horrorja több motívumot is mozgat egyszerre: a fura kinézetű gyerekektől való félelmet; az örökbefogadott, tehát nem tudni pontosan, mit örökölt, honnét jött gyerekek felé tanúsított bizalmatlanságot; és az elvakult vallásosság fizikai és lelki borzalmait. Emellett – és számunkra most ez a fontosabb –

bemutatja azt a társadalmi berendezkedést, ami teljesen magától értődődnek tartja, hogy az foglalkozzon a gyerekkel, aki megszülte.

Ennek a szálnak valójában nincs is köze az örökbefogadott ikrekhez – akik amúgy becsületesen szállítják a vallásos horrort –, sokkal inkább a családi erőviszonyokhoz. Annyit el kell árulnom ehhez, hogy Lola végül mégis teherbe esik, és így már két gyerekről és egy kisbabáról is kell gondoskodnia. Adolfo viszont nem, hogy nem segít, de szinte alig van otthon: pilótaként napokra elmegy, és mikor hazaér, általában sörözik, meccset néz, vagy csak hever a kanapén a tévé előtt, és ugráltatja a feleségét. Mivel ő keresi a pénzt, ezért elvárja, hogy a nő, aki egész nap otthon van, róla is gondoskodjon, és hiába szeretett volna ő is gyereket, nem foglalkozik se az ikrekkel, se a kisbabával. Amikor a felesége kezd kiborulni, és megjegyzi, hogy az apja is kézbe vehetné a síró csecsemőt, a férfi tiltakozik, hogy az neki nem megy. Természetesen Lola a végjátékra is egyedül marad, de hogy Istennel, az ikrekkel vagy a sorssal kell megküzdenie, azt nem árulom el. (Erről jut eszembe: egyszer talán azzal is érdemes lenne foglalkozni, hogy a horrorfilmekben – főként az európai horrorfilmekben – miért egy ház leégésével ér véget a történet.)

A két film cselekményideje közt negyven év különbség van, de sokat nem változott a világ hozzáállása: a gyerekvállalás a nők dolga, és külön hangsúlyos, hogy ez dolog, amit el kell végezni. A Tin és Tina, valamint Az óra tehát olyan témákat pedzeget, amit a valószínűleg a közeljövő filmjei még tovább fognak boncolgatni, egészen addig, míg – remélhetőleg – a közbeszédbe is beivódik.