A vámpíros műfajban ezt a poént még nem lőtték le, de jöttek a norvégok és jól belerakták egy kisvárosi vígjátéksorozatba, bár néhány ziccert azért mégis kihagytak.
A pontosság kedvéért, hősnőnk, Live Hallangen (Kathrine Thorborg Johansen) nem a családi temetkezési vállalat alkalmazottja, az apja (Terje Strømdahl) és bátyja (Elias Holmen) viszik, hanem nővérként dolgozik a helyi nyugdíjas otthonban, de amikor tud, besegít, mégiscsak a családé a cég, aminek ő is a szívén viseli a sorsát. Merthogy nem megy jól a cégnek, Skarnesben ugyanis nem nagyon halnak meg az emberek. A norvégok ritka egészséges népség, jól élnek, rendesen esznek, jófajta kézkrémet használnak, szóval pang az üzlet. Aztán mégis meghal valaki, akihez ki is hívják a céget: Live az, akinek kihűlt testét egy mezőn találják meg, és hamarosan halottnak nyilvánítják.
Csakhogy amikor a kórboncnok szikéje belevág a testbe, megdöbbenve konstatálja, hogy az még mindig vérzik, majd a lány kisvártatva hörögve felül a boncasztalon, szikével a mellkasában. Nyilván tévedés történt, gondolja mindenki, bár a doktor úr kicsit furcsán néz Livére, az élet pedig megy tovább. Vagy csak menne tovább, mert a lány egyszerre csak azt veszi észre, hogy minden érzékszerve sokkal érzékenyebbé válik, és folyton éhes: vérre vágyik! Merthogy a lányból vérszívó lett – érdekes módon a vámpír szó egyszer sem hangzik el a Netflixen frissen indult, hat részes sorozatban, a Post Mortem: A halottak nélküli városban. De nem is a vámpír vonal az érdekes itt, nem tocsogunk a vérben, hanem Live új életével foglalkozunk, annak előzményeivel és következményeivel, illetve a családi céggel.
Ugyanis egyre több haláleset történik a városkában, ami elvileg kihúzhatná a céget a bajból, de valahogy mindig beüt valami, ami keresztbe tesz Live bátyjának, a jó szándékú, de örökké peches Oddnak. És igen, ilyen szempontból a sorozat, amely címében vicces módon ütközik a Klem Viktor főszereplésével készült magyar szellemjárós horror Post Mortemmel, valóban sokban hasonlít látványosabb és sikeresebb amerikai rokonára, a Sírhant Művekre. Megvan a fanyar fekete humor, a családi konfliktusok, a természetes és kevésbé természetes halálokok, meg ugye a családi cég. Itt azonban van egy rendőrségi vonal is, Live tinédzserkori szerelme, Reinert (André Sørum) az egyik helyi rendőr az összesen három főből álló őrsön, de ebből egy csak recepciós, a másik, a város egyetlen bevándorlója (Kim Fairchild) pedig feltűnően ódzkodik attól, hogy bármilyen nyomozásba kezdjen. Aztán annyi furcsaság történik, hogy még neki is fel kell emelnie a seggét…
A vérszínű szál, a temetkezési vonal és a zsarus rész remek kombináció, megfejelve a szokásos északi kisvárosi lét elemeivel, és a norvég sorozat többnyire jól is használja ezt az elegyet és annak különböző elemeit, ha kicsit túl komótos is néha. Vannak azonban kihagyott lehetőségek is. Livének például nem csak az érzékszervei erősödnek meg, ő maga is rendkívül erős lesz, de ennek mindössze két jelenetben van jelentősége, máskor viszont érthetetlen okból elmarad ez a hatás. Egy másik vonalon kiderül, hogy valaki kábszert terjeszt a városban, ami hozhatna egy jó kis alvilági szálat, de a készítők ennek éppen csak megkaparták a felszínét – a kisvárosból addig látottak alapján ráadásul ez kissé meglepő fejlemény is -, pedig pont ezzel lehetett volna nagyon sokat lendíteni a történeten. Mert ugye ki látott eddig vámpíros, temetkezési vállalkozásos, zsarus és drogdíleres sorozatot? Na ugye!
Értékelés: 7/10
