Rosario Dawson egy csapnivaló közeljövőben találja magát

Az HBO MAX minisorozata, a DMZ egy polgárháborús Amerikát vizionál, amelyben Manhattan a senkiföldje, és ahol egy anyának meg kell találni a fiát, egy olyan világban, amit készítői még normálisan össze sem tudtak rakni.

Komoly filmes hagyománya van annak, amikor egy városrészt, vagy akár egész várost magára hagy a kormány, fallal veszi körül és az ott élők a saját szabályaik szerint igyekeznek valamiféle életet kialakítani. Ilyen volt Walter Hilltől A Harcosok (1979), majd a John Carpenter-féle Menekülés New Yorkból (1981) és a francia B13 - A bűnös negyed (2004), hogy az ismertebbeket említsük, és ezen a talajon akar magának fogást találni az HBO MAX új minisorozata, a  DMZ.

A DMZ rövidítés leginkább a koreai háború kapcsán lehet ismerős, az északot déltől elválasztó demilitarizált övezet rövidítése, és jelen esetben egy, az Egyesült Államokat szétszakító polgárháború utáni állapotot, pontosabban egy új övezetet, Manhattant jelöli. Merthogy az ország egyik felét a szeparatisták uralják, a másikat a központiak, a DMZ-t meg senki, ott törvénytelenség van, borzasztó állapotok, ahol egy kívülálló két napig se húzná, de amúgy sem lehet ide bejutni. Egy orvosnő (Rosario Dawson), akitől a háború első napján, New York evakuálása során elszakadt a fia, 8 év után visszatér, hogy megkeresse a gyermekét, amire 22 órája van. Nincs könnyű dolga!

Ami a tartalomleírásban szerepel, az nem teljesen van úgy, ahogy van. A polgárháborúról semmit nem tudunk meg, sem okairól, sem lefolyásáról, de ez nem lenne baj, ha csak puszta háttér vagy keretsztori lenne – a történet végén már nem az. Hogy a zónába bejutni lehetetlen, az orvosnő öt percet sem sétál egy alagútban, már el is jut egy senki által nem őrzött kapuig, amely mögött

egy olyan világ várja, mintha kézműves vásár lenne a Rózsadombon.

Bár a két rendező, Ernest R. Dickerson és Ava DuVernay néha a fejéhez kap és lepusztultabb környéket is mutat, amit látunk, az színes, vidám, gondtalan, és ahol épp megválasztani készülnek a DMZ vezetőjét. Mindkét jelölt gengszter, és nem is értem, hogy a forgatókönyvírók hogy jöttek elő azzal az ötlettel, hogy a két rivális bűnbanda, a latinók és a kínaiak törvényes választáson döntik el az amúgy törvénytelen vidék sorsát. Tovább is van!

Az anya a fiát, akit az egész országban keresett az elmúlt 8 évben, pár órával azután megtalálja, hogy megérkezett, ott volt, ahol amúgy is laktak, és itt már nem is akarom külön megkérdezni, hogy ezt hogyan gondolták a forgatókönyvírók. A srác (a röhejesen rossz Freddy Miyares) azonban nagyon megváltozott, és nem csak azért, mert úgy öltözködik és viselkedik, mintha Britney Spears háttértáncosa lenne a 90-es évekből. Aztán kiderül, hogy az orvosnőnek mindkét bandavezérrel, a latino Parco Delgadóval (Benjamin Bratt) és a kínai Wilsonnal (Hoon Lee) is van közös múltja, mert olyan kicsi hely ez a Manhattan, mint falu – és a néha elcsúszó magyar feliratozásban az East Village-ből tényleg keleti falu lesz.

A probléma talán az volt, hogy a négy, egyenként egyórás epizódból álló minisorozatban nincs elég idő és hely egy összetett, sokszereplős történetet kibontani és egy ehhez illő világot felépíteni, ugyanakkor négy óra túl sok ahhoz, hogy egy feszes, saját talpán álló sztorit lepergessenek, de valószínűleg többről van szó. Már a fentiekből is kiderülhetett, hogy a készítőknek nem sikerült sem egy épkézláb történetet, sem egy ahhoz illő hiteles, izgalmas környezetet összehozni, vagyis a jó színészeken kívül nem sok maradt. A jó színészeken pedig Rosario Dawson és Benjamin Bratt értendő, az előbbinek, bár nagyon régi kedvencünk, nem sok eljátszanivaló jut azon túl, hogy hol rácsodálkoznia kell a Zónára, hol elkeserednie azon, amit lát egy kifejezetten rosszul megírt szerepben, míg

Bratt álmából felébresztve is hozza a karizmatikus szemétládát.

És neki szerencséje volt, mert a hatalomra törő, de a családjával még mindig törődő latin bandavezér az egész sorozat egyetlen kicsit is kidolgozott eleme, beleértve az összes karaktert, a színészi játékot, a sztorit, a díszleteket, a ruhákat, a zenéket és minden mást. Pedig az alapötlet izgalmas volt:

2021 januárjában, a Capitolium ostromakor az Egyesült Államok tényleg közel állt egy igazi polgárháborúhoz, kettészakadhatott volna az ország,

megvalósulhatott volna az, amivel a film gondolati szinten eljátszik ugyan, de amit kidolgozni képtelen volt.

Értékelés: 2/10