Emerald Fennell olyannyira ígéretes fiatal rendezőnőként indult, hogy rögtön az első filmjével, az Ígéretes fiatal nővel felért a csúcsra. A rengeteg elismerés, köztük a legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-díjának begyűjtése mellett sikerült egy másik, talán még nagyobb bravúrt is végrehajtania: a premier után is hosszú ideig uralni a filmes közbeszédet. Cukormázba csomagolt bosszúthrillere vitákat keltett, indulatokat provokált, megosztotta a nézőket, és mindezt az alkotó szándékainak megfelelően.

Egy ilyen nyitány után a folytatásra nyilván mindenki kíváncsi, nemcsak a rajongók, de azok is, akik szerint Fennellt, egy másik elsőfilmes Oscar-díjashoz, Jordan Peele-hez hasonlóan, túl korán kiáltották ki a mozgóképművészet zsenijének. A Saltburn ebből a szempontból nem is okozott csalódást, ugyanakkora, vagy talán még nagyobb felhördülést keltett, mint az Ígéretes fiatal nő, és közben mindkét frakció elvárásait beteljesítette.

A kiindulópont ezúttal is egy jól ismer (al)műfaj, legalábbis látszólag. A társadalmi szatíra és a szélhámosfilm határvidékén járunk, félúton A nagy Gatsby és A tehetséges Mr. Ripley között. A 2006-ban játszódó történet főszereplője az Anglia csúcsegyetemére, Oxfordba ösztöndíjjal bejutó Oliver (Barry Keoghan), aki a régi és újgazdag szülők gyerekei közt kisebbségi komplexussal küzd a saját családi háttere miatt. Meglepő módon sikerül összebarátkoznia tökéletes ellentétével, a kétméteres férfiisten Felixszel (Jacob Elordi), aki a nyári szünet idejére meginvitálja őt a családja birtokára, Saltburnbe. Az óriási kastélyban olyan excentrikus figurák fogadják, mint a két szülő, Sir James (Richard E. Grant) és Lady Elspeth (Rosamund Pike), Oliver húga, az evészavaros Venetia, és amerikai unokatestvérük, a szintén Oxfordban tanuló Farleigh.

Az Ígéretes fiatal nőhöz hasonlóan Fennell most sem a (műfaji) szabályok szerint játszik, a rövid oxfordi felvezetés után egyből megkezdi a zavarkeltést. Olivert az első pár jelenetben úgy mutatja be, mint egy kissé fura, de azért szimpátiára méltó figurát, akinek a helyzetével könnyen tud azonosulni bárki, aki érezte már magát kívülállónak és elveszettnek egy új társaságban. A szituációk és a szereplők ezekben a jelenetekben még viszonylag realista módon vannak megrajzolva, Saltburnben azonban hangnemet vált a film. Az arisztokrata család tagjai annyira elrajzoltak, hogy még egy Monty Python-szkeccsből is kilógnának – kiderül például, hogy Sir James nem tudja, hol van Liverpool, Lady Elspeth pedig közli, hogy rosszul van fizikailag a ronda emberektől. A nézőt ezek a valóban vicces és frappáns mondatok abba a hitbe ringatják, hogy családbarát szatírát néz, hogy aztán váratlanul megkapjuk a Szólíts a neveden híres barackos jelenetének sokkal bizarrabb fürdőszobai verzióját.

Ettől a pillanattól kezdve egyértelmű, hogy nem A tehetséges Mr. Ripley rejtett remake-jét látjuk, de helyette még gondolhatjuk azt, hogy beskatulyázható a produkció az elmúlt évek „eat the rich”-vonulatába. Az olyan „osztálytudatos” filmekben, mint Az élősködők, A menü, A szomorúság háromszöge, a Tőrbe ejtve vagy az Aki bújt mindig a gazdagokon csattan az ostor, és látszólag a Saltburnben is ez a forgatókönyv érvényesül, hiszen a társadalom pereméről érkező szegénylegény áll szemben az arrogáns dúsgazdagokkal. A gyakorlatban viszont az egyik fordulat jócskán árnyalja ezt a panelt, ráadásul ahogy halad előre a játékidő, annál nehezebbé válik Oliverre pozitív figuraként tekinteni.

Fennell valójában nem a kiváltságosokat akarja kigúnyolni, az osztályharc helyett jobban érdekli az az emberi vágy, ami ezeknek a kiváltságoknak a minden áron való megszerzésére irányul. Ennek a történetnek az elmeséléséhez pedig nemcsak az olyan konkrét előképekből merít, mint A tehetséges Mr. Ripley, az Utolsó látogatás vagy a Teoréma, de használja a görög és a római mitológia motívumait (lásd a Dionüszoszra vagy a faunokra tett utalásokat), a gótikus irodalom toposzait, Shakespeare klasszikusait (Szentivánéji álom, III. Richárd)  sőt még vámpíros áthallások is vannak.

Hála ennek a tematikai sűrűségnek, kiválóan lehet elemezni a filmet (érdemes például megszámolni, hányféle állathoz hasonlítják Olivert a történet során, mennyiszer láthatjuk tükröződni a képmását, vagy milyen viszonyt ápol a különféle testnedvekkel), ráadásul

arra is tökéletesen alkalmas, hogy a látványosabb snittjei a TikTokon és a többi közösségi felületen mémesedjenek.

Fennellnek nemcsak ahhoz van érzéke, hogy kiválogassa a bulimontázsokhoz legjobban passzoló korabeli popzenéket, de kiválóan tud képekben is gondolkodni, egymást érik a filmben az iszonyúan menő, videóklipbe illő beállítások – ami nyilván az Oscar-díjas Linus Sandgren operatőr (Kaliforniai álom, Az első ember, Nincs idő meghalni) érdeme is. Ha ehhez hozzávesszük az ihletett castingot is – Barry Keoghanhez és Jacob Elordihoz tökéletesen passzol a szerep, Rosamund Pike és Richard E. Grant pedig még soha nem voltak ennyire viccesek –, akkor papíron megkapjuk 2023 egyik legszórakoztatóbb filmjét.

A Saltburn azonban nemcsak abban hasonlít az Ígéretes fiatal nőre, hogy esztétikus képekbe és fülbemászó dalokba csomagolja a fajsúlyos témát, hanem a hibáit is megismétli, sőt, négyzetre emeli.

Fennell most is zárójelezi a film belső logikáját,

Oliverre pedig olyan sok mindent projektál rá, hogy azzal hiteltelenné teszi a figuráját. A műfaji szál is több sebből vérzik, a végső nagy fordulat egyrészt kilométerekről látszik, hála egy korábbi, rosszul időzített csavarnak, másrészt amennyire kreatívan használja a zsáner paneljeit a történet első felében, annyira kínosan ötlettelen és szájbarágós a zárlat.

Utólag így még egyértelműbb, hogy túlkapás volt Fennell forgatókönyvírói Oscarja, rendezőként inkább megérdemelte volna. A harmadik filmjében remélhetőleg átadja majd valaki másnak az írói szerepkört, vagy a változatosság kedvéért kipróbálja azt, hogy

milyen lehet nem feláldozni a koherens karakterépítést a polgárpukkasztás oltárán.