Lehet persze versenyezni, hogy kik a világ legjobb kommandósai, kik a legkeményebb csávók, de tény, hogy a ma is „működő” különleges egységek közül a brit SAS-nek (Special Air Service) van a legnagyobb renoméja, a legpatinásabb története, és ennek gyökerei egészen a II. világháborúig nyúlnak vissza. Amikor is az észak-afrikai sivatagban három tökös angol tiszt gondolt egy merészet, és az ellenséges vonalak mögött a földön kezdte megsemmisíteni a német és olasz vadászgépeket és bombázókat.

A dolog persze nem ment kapásból ilyen egyszerűen.

A II. világháború kezdeti szakaszában az angol haderő kiszorult Európából, vereségeket szenvedett Görögországban, majd Észak-Afrikában is a jobban vezetett és felszerelt, jobban motivált német csapatoktól. Kényszerből jött az ötlet: ha a hagyományos módszerek nem működnek, valami újjal kell próbálkozni. Megszülettek a különleges hadműveletek első, sokszor kezdetleges formációi, kalandorok, különcök, néha konkrétan őrültek vezetésével, majd

az éles bevetések során szépen lemorzsolódtak az életképtelen elképzelések és az alkalmatlan vezetők.

Hasonló formáció volt a három, a szabályokra fittyet hányó brit tiszt, az arisztokrata David Stirling (Connor Swindells), a robbantási szakértő Jock Lewes (Alfie Allen) és az ír bokszbajnok Paddy Mayne (Jack O'Connell) által létrehozott SAS, amely célja a sivatagi rajtaütések végrehajtása volt – és akik elsőre mindent rosszul csináltak.

A BBC gyártásában készült, nálunk az HBO MAX-on futó Engedetlen hősök, amelynek születése körül az a Steven Knight bábáskodott showrunnerként, akinek a Birmingham bandáját (2013) is köszönhetjük, szép sorban megmutatja nekünk, hogyan született meg 1941 tavaszán merész gondolatokból, elfuserált ötletekből és mások ötleteinek lenyúlásával a legendás SAS.

Merthogy a társaság első bevetése katasztrófa lett:

Stirlingék minden figyelmeztetés ellenére egy homokvihar kellős közepén ugrottak ki ejtőernyővel. Az egység kétharmada már földet éréskor szörnyethalt vagy súlyosan megsérült, a maradék meg sem próbálta megközelíteni a célpontot. A már létező, mélyen az ellenséges vonalak mögött jól felfegyverzett, speciálisan átalakított dzsipekkel és Chevrolet teherautókon operáló Long Range Desert Group mentette ki a túlélőket - és a jó kapcsolatokkal rendelkező Strirling gyorsan le is nyúlta az ötletet. Innentől a SAS motorizált lett, és gyorsan jöttek az első sikerek.

A sorozat leginkább két karakterre, Stirlingre és Paddy Mayne koncentrál. Az előbbi találékony, de arrogáns pasas, aki mindent elér, amit csak akar. Mindenből versenyt csinál és nem bánkódik a veszteségeken, pláne azokon, amiket ő okozott. Még egy szerelmi szálat is kap egy gyönyörű francia kémnő (Sofia Boutella) személyében, bár a lakást is rátenném, hogy ez a rész csak fikció, ami egy, valós eseményeket feldolgozó sorozat esetében kockázatos lépés.

Paddy Mayne azonban teljesen más fickó.

Ő egy időzített bomba, elképesztő dühkitörésekkel és indulatokkal, de egy költő lelkületével és műveltségével – a rögbi és bokszbajnok Mayne ügyvédként praktizált civilben, de ha berúgott, mindenki elbújt a környéken -, aki hosszan és fájdalmasan siratja elesett bajtársait. Nem nehéz kitalálni ezek alapján, melyik a hálásabb karakter, arról nem beszélve, hogy a Mayne-t alakító Jack O’Connell elképesztő ebben a szerepben. Olyan hihetetlen energiát és átélést visz az alakításba, hogy ezzel könnyedén viszi el az egész sorozatot - a Szexoktatásból ismert Swindells és a Trónok harca Theon Greyjoy-ja, vagyis Alfie Allen sokkal kevésbé izgalmas.  

Izgalmasak viszont a harcjelenetek, a repülőterek elleni támadások, és a Ben Macintyre azonos című 2016-os könyvéből készült, hat, egyenként egy-egy órás epizódból álló sorozata amúgy is nagyon vagány. Eleve az a koncepció, hogy ezek a fickók egyfajta – már elnézést – pöcsméregetésként tekintettek a háborúra: ki robbant fel több ellenséges repülőgépet,

ki öl meg több olasz vagy német katonát,

ki iszik többet, ki vizel messzebbre. És ez jót tesz a sorozatnak, ami van olyan menő, hogy a legjobb jelenetek alá AC/DC-t, The Clasht, Black Sabbathot, The Stranglerst vagy The Fallt kevernek – van, ahol ez erőltetett lenne, itt nem az. Az egészből süt a menőség – ahogy a Birmingham bandáját is egyszerre adta el a jó sztori, a menőség és a zene -, sőt, néha azt éreztem, a menőség mindent felülír.

A végére viszont kicsit kifulladt a sorozat, az SAS legnagyobb akcióját ennék sokkal látványosabb, zsigeribb módon is meg lehetett volna mutatni, igaz, nem a moziban ülünk, más élmény a kisképernyő, de tény, hogy valahogy elmaradt a nagy reveláció, a drámai csúcspont, amit ez hozhatott volna – pedig itt a

maximális a tűzerő, a legnagyobb a rombolás.

És egy olyan ponton szakad vége a minisorozatnak, ami talán dramaturgiailag sem a legindokoltabb, hiszen többen érnek olyan válaszút elé, aminek mi, nézők nem tudjuk meg a végét. És már csak ezért is volt hiányérzetem, amiért kimaradt az ilyenkor szokásos „utóirat”, a pár mondatos felirat, amiből kiderül, kivel mi történt, hogyan élte túl a háborút, ha túlélte, mi volt az egység további sorsa, meg ilyesmi.

Értékelés: 8/10