Hiába a bölcs Colin Farrell, a fékevesztett tinik egy űrhajón játsszák el a Legyek urát a Voyagers című Netflix-filmben. Csak ugye az űrben senki sem hallja a józan érveidet.
Talán kissé figyelmetlen voltam, de amikor először megnéztem a Netflixen a Voyagers előzetesét, én azt hittem, sorozatról van szó, annyi ötlet és témafelvetés volt benne, meg ugyebár egy 86 évig tartó út a Földtől egy idegen bolygóig, ahol utasainknak új civilizációt kell majd építeniük. Ehhez képest kiderült, hogy egy nagyjátékfilmről van szó, amelynek cselekménye a legjobb esetben is csak pár napot ölel fel, és nincs is benne ennyi bulizás, mint amennyit beígértek.
Adott a bolygónk a közeljövőben, amely, hála az emberiségnek, lassan lakhatatlanná válik. A tudósok régóta keresnek egy másik, szintén élhető bolygót, ahol tovább folytathatnánk a bolygópusztítást – párdon, a civilizációt, meg úgy általában az életet, és találtak is egy erre alkalmas égitestet. A gond csak az, hogy 86 évig tart az utazás, és ki tudja, miért, de az ilyenkor szokásos hibernálás gondolata fel sem merül, az utasoknak maguknak kell előállítaniuk az élelmüket, irányítani a hajót, és „előállítani” a következő generációt is, majd azoknak az őket követőket. Akik elindulnak, nem élik meg az út végét, ezért mesterséges megtermékenyítéssel született, laboratóriumi körülmények között nevelkedett fiatalokat indítanak útra, mondván, nekik nem lesz honvágyuk és megszokták a szűk tereket.
Velük tart az őket felnevelő tudományos tiszt (Colin Farrell), akit mind tisztelnek, ám egy nap két fiú, a mindig józan Christopher (Tye Sheridan) és a jóval ösztönösebb Zack (Fionn Whitehead) felfedezik, hogy a kék folyadék, amit minden nap meg kell inniuk, nem csak az emésztést segíti, de a hormonjaikat és a vágyaikat is kordában tartja. Naná, hogy abbahagyják a lötty fogyasztását, akárcsak a többiek, és csakhamar elszabadulnak az indulatok és a primitív ösztönök, miközben számos jel arra utal, hogy nincsenek egyedül, és egy idegen entitás ólálkodik a hajótesten.
Minden adott ahhoz, hogy kitörjön a káosz, csak az a kérdés, ki ragadja magához az irányítást és mit kezd a hatalommal
– és a titokzatos valamivel, ami talán már be is jutott a hajóra.
A kérdés nem olyan nagy kérdés, mert nagyjából kiszámítható, hogy ki mit fog csinálni és melyik oldalra fog állni, beleszámítva a fiatal egészségügyi tisztet Salét (Lily-Rose Depp), akire mindkét srác rá van izgulva, csak másként. Merthogy az ennél többre is hivatott Neil Burger (Csúcshatás, A mágus, A beavatott) William Golding ezerszer feldolgozott 1954-es klasszikus regényét, A legyek urát aktualizálta, de mégsem közvetlenül, hanem James Follet által jegyzett, "Earthsearch" című BBC rádiójátékot frissítette fel az 1980-as évekből, amely Golding műve alapján készült. Burger a szereposztással sem bajlódott sokat: a becsületes képű, mindig rendes srácokat játszó Tye Sheridan (Az élet fája, Joe, Ready Player One) lett a jósrác, Fionn Whitehead pedig már a a Trónok harca Bran Starkjaként sem volt túl szerethető – ő volt még a kétségbeesett fiatal katona a Dunkirkből (2017) -, így ő lett a fékeveszett lázadó, Johnny Depp lánya pedig végig fapofával, rezzenéstelen arccal tolja végig a műsort.
Amiben olyan rengeteg izgalom nincsen, az elszabadult bujaságot elsősorban egy kis ujjnyalogatás illusztrálja meg egy kis összedörgölőzés – ha valaki egy komplett űrorgiára számított zéró gravitáció mellett, az nagyot fog csalódni -, az elszabadult erőszak is elég lassan bontakozik ki. Amikor aztán kibontakozik, akkor
jól átérezhető, milyen is az, ha a tömeg az ellen fordul, akire az önjelölt vezetők éppen rámutatnak, de ez már kicsit későn jön.
A Voyagers közepesen átgondolt és közepesen izgalmas, időnként mutatós eszmefuttatás arról, mi vár az emberiségre, ha a minket eddig kordában tartó szabályok eltűnnek vagy fellazulnak, a választ pedig már Golding is megírta 1954-ben. Baj lesz!
Értékelés: 5/10
