Alig 32 év késéssel néztem meg Patrick Swayze klasszikusát, és nem estem tőle hasra. Sőt, voltak részek, amiket kifejezetten rossznak vagy éppen értelmetlennek tartottam.
Jó, nyilván eleve volt bennem némi előítélet, hiszen nem véletlen telt el 32 év a Ghost (1990) bemutatása óta, mire rávettem magam, hogy megnézzem. Ugyanis nem különösebben szerettem Patrick Swayze–t, és ami azt illeti, Demi Moore-et sem. Nem is értettem, miért lett Swayze akkora sztár, sok szempontból őt inkább egy B-kategóriás színésznek tartottam, akihez leginkább az olyan filmek illettek, mint az Országúti diszkó (1989), és egyszer tetszett igazán, amikor teljesen mást játszott, mint szokott, a nagyszerű Donnie Darko (2001) . Most, utólag adtam neki és a Ghostnak egy esélyt, ahogy a film felkerült az HBO MAX kínálatába. Hát nem ültem le a padlóra, és nem iratkoztam be korongozó tanfolyamra.
Ha netán más is lenne odakint e széles nagyvilágban, aki nem látta a filmet, annak íme, a szinopszis. Swayze menő bankár, bizonyos Sam Wheat, de nem lehet túl jó a szakmájában, mert nem kapja fel a fejét arra a tényre, hogy 4 millió dollárral több van az általa kezelt számlákon, és pontosan ezért kell meghalnia. Előtte azonban megismerjük őt és a csaját a keramikus/szobrász Molly-t (Demi Moore), akivel épp beköltöznek egy hatalmas New York-i loft lakásba, olyanba, ahol minden 90-es évekbeli film szereplője lakott, fizetéskategóriától függetlenül, két perc alatt fel is újítják, kivéve a padlást. Molly és Sam iszonyú szerelmesek, már-már giccses módon, közös lucskos korongozásuk, ahol mindkettőjük keze belemélyed a nedves agyagba, filmtörténeti jelentőségű. Aztán jön a haláleset, Sam pedig szellemként jár után, mi is történt vele, és próbálja megvédeni Molly-t. Mivel őt nem látni, nem hallani, egy médiumra van szüksége, és ez lesz Whoopi Goldberg.
Goldberg időnként tényleg vicces, de hogy miért kapott ezért a sikoltozásért is ide-oda rohangálásért legjobb női mellékszereplőként Oscar-díjat, azt felfogni nem tudom, és itt kezdődnek a bajok, mert tessék nézni a díjakat. További Oscart kapott a forgatókönyvíró Bruce Joel Rubin, mondjuk egy elég gyenge mezőnyben – versenytársai az Alice, a Zöld kártya, az Avalon és a Metropolitan voltak - a Ghostot pedig legjobb filmként jelöltét. Abban az évben, amikor a Farkasokkal táncoló nyert, és esélyes volt még az Ébredések, A Keresztapa 3 és Martin Scorsese fantasztikus gengsztereposza, a Nagymenők. Hát a Ghost a kanyarban sincs ezekhez képest. A történet rém egyszerű, Sam meghal, két perc alatt rájön, ki a valódi tettes, rátalál Whoopira, aki sivalkodik egy kicsit, majd segít neki, aztán sikerül legyőzni a gonoszt, mert a férfi minden különösebb előzmény és magyarázat nélkül egy metróban utazó szellemtől (az elképesztő külsejű Vincent Schiavelli) megtanult tárgyakat mozgatni és másokhoz hozzáérni.
Mondjuk az egész filmet értetlenül végigbambuló Demi Moore-hoz nem ér hozzá valamiért, inkább Whoopin keresztül beszél. Egy rendkívül bizarr jelenetben Moore és Goldberg tapizzák egymást – Goldberg testében éppen Swayze van, ami szintén fura - miközben az Unchained Melody szól a Righteous Brothers-től –, amitől én kifejezetten kellemetlenül éreztem magam, de ezt leszámítva nagyrészt unatkoztam.
Az persze önmagában nem baj, hogy a film kinézete és egyes technikai megoldásai felett hamar eljárt az idő. Külön viccesek az apró számítógép monitorok a hatalmas zöld karakterekkel, de a gonoszokat a pokolra rántó zsizsegő árnyéklények szerintem már akkor is gagyinak látszottak. Persze, ha úgy vesszük, az Airplane! és Csupasz pisztoly filmekkel befutott Jerry Zucker sosem volt „komoly” rendező, így nem csak az akciójelenetek összecsapottak, a köztük lévő időt sem tudja mindig jól kitölteni, és nem véletlen, hogy
egyedül azok a részek működnek, ahol Sam és a rikácsoló médium veszekednek.
Pedig Whoopi Goldberg igazi ripacs, de ez alig tűnik fel egy olyan filmben, ahol senki sem játszik jól.
Demi Moore a maga, tulajdonképpen indokolt érzelmi tompaságával még istenes, Swayze elképesztően eltúlzott gesztusokkal játszik, más szóval rossz, de aláírom, van benne átélés dögivel és talán ezt szerethették benne annak idején, ahogy Maurice Jarre zenéje is erősen túldramatizált. De a Ghostból gyakorlatilag semmi jót nem tudok kiemelni, legfeljebb az elejéből egy liftjelenetet, amiben Tony Goldwyn és Swayze azon viccelődik, hogy az előbbinek valami szörnyen fertőző betegsége van, és mindenki más ezen szörnyülködik. Ott előjött Zucker mester remek vígjátéki énje, máskor sajnos nem, pedig a film úgy van kitalálva, hogy felváltva legyen érzelmes, erőszakos és vicces.
A végére pedig egy videó, amelyben Martha Stewart és Snoop Dog adják elő az ikonussá vált korongozást, csak nem agyaggal…
