A Netflixre készült spanyol akciófilm minden kaszkadőr álma, minden kunsztot bemutatnak benne, ami a szakmában előfordul. A történet ehhez képest századrangú.
„Csak egy terv jöhet szóba. Megölök mindenkit!” – mondja a morcos, kigyúrt és szakállás Maximo (Teo Garcia) a történet egy pontján, tulajdonképpen mindegy is, hogy pontosan mikor, mert tényleg ez a terv, és tényleg kinyír mindenkit. Persze eredetileg volt egy másik terv is, de az nem volt elég véres Daniel Benmayor (Parkour életre-halálra, Paintball) ambiciózus, látványos, meglehetősen véres akciófilmjében, ami ehhez képest egyszerű, mint a bot.
Persze mondhatnánk azt is, hogy az Xtrém nem Benmayor, hanem Teo Garcia filmje, már csak azért is, mert egy, az ő főszereplésével készült és általa rendezett 2006-os, azonos című rövidfilm kibővített verzióját finanszírozta meg a Netflix, ahol minden rá van igazítva. Ő egy barcelonai maffiózó fia, csakhogy rettentően gonosz féltestvére (Óscar Jaenada) mind az apjukat, mind Maximo fiát megöli, hogy átvehesse a hatalmat, miközben egy kolumbiai bandát is kiirt, hogy lássuk, mennyire elszánt. A hatalmat speciel nem veszi át, mert elég nyilvánvaló, hogy átlépett bizonyos határokat – ilyen szempontból ezt a tervet sem értem -, ezért bujkálnia kell, Maximo és apjuk fogadott lánya ( Andrea Duro - Téged akarlak), aki a nagy mészárlás során elegánsan elsasszézott, már két éve forralja mindenféle spéci monitorok előtt a bosszút, pedig tudjuk, hogy a vége úgyis a régi vágású hentelés lesz. Ráadásul szamurájkarddal.
Nyilván az történt, hogy Teo Garcia, aki nem túl meglepő módon kaszkadőrként és kaszkadőr koordinátorként is dolgozik, baromira bírja a katanákat, így a kedvéért beleírták azt, hogy az ördögi féltestvér éveket töltött Japánban és olyan, mint a jakuzák, és mondjuk Óscar Jaenadának ez speciel jól is áll. Ő a film fénypontja, neki megengedtek egy kis száraz és néha meglepően jó humort is. A többi teljesen humortalan, és mindössze abból áll, hogy Teo Garcia összeszorított szájjal, leszegett fejjel megy előre, és megver, illetve megöl embereket, mikor hogy, de hogy legyen egy emberi oldala is, felkarol egy drogdíler kissrácot (Óscar Casas), miközben egyszer sem csinálja azt, ami éppen logikus és célravezető lenne. Például egy adott jelenetben minden magyarázat nélkül életben hagyja azt, akit a leginkább meg kéne ölnie, máskor egy telefonhívással figyelmeztethetne másokat a veszélyre, de ne vesszünk el a részletekben.
Garciának és a rendezőnek ugyanis nem igazán volt türelme ahhoz, hogy foglalkozzon az akciójelenetek közötti töltelékkel, amit sokan egyszerűen csak cselekménynek, más kultúrákban pedig történetnek hívnak. És meg kell hagyni, hogy az akció baromi látványos, a John Wick iskola jól koreografált, gyors, pontos és brutális összecsapásait látjuk, hol lőfegyverrel, hol késsel, hol kézzel, hol szögbelövővel, vagy azzal, ami kézre esik – és persze szamurájkarddal. És ez tulajdonképpen a film létezésének oka, ezért csinálták meg, és ilyenkor a kritikus csak vakarja a fejét, hogy ha eleve ez volt a cél, akkor gond-e az, ha összecsapták hozzá a sztorit, vagy értékeljük önmagában az akciókoreográfiát és a tesztoszterontöltetet. A fene tudja, én bírtam az akciót, szeretem az ilyesmit, de akkor is zavartak az olyan marhaságok, hogy a film elején felrobbantott lakásban hagyott gitár a későbbiekben hogy kaphat fontos szerepet, ha előtte egy az egyben láthatjuk lángolni? És ez csak egy példa a sok közül.
Értékelés: 6/10
