A Cursed: Átkozott című, idén nyáron debütáló Netflix-sorozatot már jó előre úgy harangozta be a sajtó, mint “a női Vaják”, ami majd egy kis időre csillapítja a fantasy rajongók éhségét mindaddig, amíg a népszerű streaming szolgáltató el nem készül a Witcher-széria új évadával. A kissé túlzásnak tűnő zsurnaliszta fordulat igaz is, meg nem is, pont úgy, mint a Mátyás királyos mesékben. Egyfelől tényleg így van, mert a Netflixnél valakinek egészen biztosan szívügye a fantasy zsáner, hiszen a kultikus Jim Henson-produkció, a Sötét kristály után behúzták a videojátékok miatt második aranykorukat élő Andrzej Sapkowski regényeinek adaptációs jogát is, és a nagy sikert látva az első két évad közé gyorsan gründoltak egy Vaják-pótlékot, amibe belepakoltak pénzt, paripát, fegyvert – a szó szoros és átvitt értelmében is.

A végeredményt elnézve azonban ez a (nem mellesleg általam is gyakran használt) kancsal hasonlat egyáltalán nem áll meg a Cursed esetében. Csak szeretne „a női Vaják” lenni – ám az eddigi tíz epizód alapján inkább tűnik „a szegény ember Xenájának”. Vagyis: a sorozat alapötlete jó, a csodás lényekkel és bűverejű varázslatokkal megbolondított fantasy hangulat magába szippantja a nézőt, a női főszereplő jelleme erős és sziklaszilárd, harci jelenetei párját ritkítják, viszont a párbeszédek sokszor blődek, a CGI többnyire csapnivaló, a történet pedig vontatott. De annyira, hogy néha úgy pörögnek le filler epizódok, hogy a fő sztoriszál jottányit sem haladt előre. Én például el is aludtam a 6. részen, és csak a következőnél ébredtem fel, de ezzel igazából nem maradtam le semmiről. Mégis, jelen sorok megírásának pillanatában a Netflix dinamikusan frissülő TOP10-es listájában ott virít a Cursed, és a streaming szolgáltató valószínűleg mindenkinek feldobja a kilométerhosszú tematikus ajánlóiban, aki egyszer is belenézett a Vaják, a Sötét kristály, a Vikingek, a Spartacus vagy a Templomosok egy-egy epizódjába, hiszen ezek jelenleg mind elérhetőek a platformon.

És ezzel el is érkeztünk a szakmányban gyártott, futószalagon ránk zúdított Netflix-sorozatok három legnagyobb hibájához!

• A saját gyártású Netflix-produkciók 90 százaléka olyan, mintha a maradék 10 százalékba tartozó, kultikus sorozataik filléres mockbusterei lennének. Tetszett a Stranger Things? Akkor nézd meg a Rim of the Worldöt is, azt is mi csináltuk, itt van, tessék, csak egy picit kell lentebb tekerni érte! Bejött a Vaják? Itt a Cursed, csak két kattintás! És így tovább, a végtelenségig – aki bármilyen zsánerben megnéz bármit a Netflixtől, az utána olyan töményen kapja az arcába a hasonló, de kevésbé jó produkciók promócióját, hogy képtelen nekik ellenállni, és nem belekukkantani ezekbe. Sőt, valószínűleg még örül is az illető, hogy ennyire figyelemmel kísérik a tévénézési szokásait, és maximálisan kiszolgálják az ízlését.
• A Netflix mindig, mindenben biztosra akar menni. Szinte kivétel nélkül olyan kontentből készítenek többévados sorozatot, ami egy másik platformon korábban már fényesen bizonyított. Stranger Things – best of Stephen King-maraton, a fiatal Spielberg stílusában. Snowpiercer, Lost in Space, Dracula, Star Trek Discovery, Sötét kristály – régi, kedvelt klasszikusok folytatásai. The Umbrella Academy, Sabrina, Ez így nem oké – kevésbé a mainstreamben kevésbé ismert, de kultikus képregények adaptációi. A sor a végtelenségig folytatható, és aligha fog a Netflix egy bevált recepten változtatni.
• A Netflix-produkciók ott spórolnak, ahol tudnak, de leginkább a szereplőgárdán. Leigazolnak két-három ismert sztárt, de az összes többi szereplőt Gór Nagy Mária híres-hírhedt színitanodájának amerikai és brit megfelelőiből trombitálják össze. Ennek általában az az eredménye, hogy egy-egy ütős jelenetre kétszer annyi amatőr színjátszókörös haknizás jut.

A Cursed a fentiek tipikus állatorvosi lova. Leárazott Vaják-pótlék egy olyan bestseller könyv alapján, amit az egyik legismertebb európai irodalmi alapvetés, az Artúr-mondakör alapján írt meg a Hollywoodban már nem teljesen ismeretlen, de még semmikép sem A-ligás Thomas Wheeler, és amihez az illusztrációkat nem más készítette, mint az amerikai képregényipar egykori fenegyereke, a ma már leginkább csak a régi hírnevéből élő Frank Miller.

Az Artúr-mondakör mindig is hálás téma volt. Sokan sokféleképpen hozzányúltak már az elmúlt évtizedekben Arthur, a kerekasztal lovagjai, a Grál, a tó asszonya, Merlin, a varázsló és a legendás kard, az Excalibur történetéhez. A lista már akkor is impozáns, ha csak a mozgóképes adaptációkat nézzük: készült már belőle Disney-mese (A kőbe szúrt kard, 1963), kultvígjáték (Gyalog galopp, 1975), fantasy alapvetés (Excalubur, 1981), kosztümös romantikus film (Az első lovag, 1995), történelmi eposz, amiben a britek mitikus királya egy Rómába vágyódó légióparancsnok (Artúr király, 2004) és Guy Ritchie-féle akcióvígjáték is, amiben Arthur lényegében egy piti londoni bicskás (Arthur király - A kard legendája, 2017).

Ezek mellett természetesen kiválóan megférhet egy olyan verzió is, amelyben Arthur voltaképp csak egy rablólovagokkal tivornyázó, világcsavargó fekete srác (Devon Terrell), aki Kr. u. 500 körül valahogy elkeveredett Britanniába, és ott belecsöppen Uther Pendragon király (Sebastian Armesto) és a tündérnépből való Nimue (Katherine Langford) Excaliburért való vetélkedésébe. Ez a szereplőgárda persze így önmagában még nem annyira impozáns, de itt jön a fentebb már vázolt Netflix-trükk: két Westworld-veterán sztár leigazolása! Peter Mullan egy olyan vörös palástos főpapot alakít, akiben nem nehéz felismerni a vallási tévelygőket megégető és kerékbe törő katolikus inkvizíció vezetőjét, Gustaf Skarsgård pedig ezúttal is profin hozza a rongyokba öltözött, festett arcú, karizmatikus, de teljesen kettyós kavarógépet, akit a Vikingekben még Flokinak hívtak, itt meg Merlinnek.

A sztori röviden: Nimue számkivetettként nő fel, mert a fekete mágiával való kapcsolata miatt még a druidák falujában is rettegnek tőle. A kétségbeesett lány el akar menekülni, ám amikor a vörös papok lemészárolják a népét, Nimue élete örökre megváltozik. Haldokló anyja felszólítja, hogy vigye el az ősi kardot a legendás varázslónak, Merlinnek, aki (bár minden látszat ellene szól) a népük egyetlen reménysége. Nimue a bosszúhadjárata és Merlin keresése közben szövetséget köt Arthurral, a jóképű, zsivány zsoldossal, megpróbálja egyesíteni a tündérnépeket, és egyre jobban megismeri a múltját övező, sötét titkot. Övé lesz a kard, ami az egyetlen, igaz királyt illeti, és lekaszabolja ugyan a vörös papokat (sőt, a brit trónra áhítozó vikingek belharcába is belekeveredik), de a sorsa elől nem menekülhet...

A Netflix új sorozata tehát ötletesen szedi darabokra, majd gyúrja ismét össze az Artúr-mondakört. Sokat megőriz a szövevényes legenda alapmotívumaiból, ugyanakkor ügyesen formálja át például a Zöld Lovag vagy Sir Lancelot ismert alakját valami egészen mássá, mint amit az eddigi feldolgozásokból megismertünk – kár, hogy ezek egyike pont az évadzáró nagy csattanójának volt beállítva, pedig már korábban ki lehetett következtetni. Az is mindenképpen dicséretes, hogy a XXI. századi elvárásoknak megfelelően Arthur mellé sikerült egy legalább olyan fontos és karakteres női szereplőt is behozni a történetbe a vele egyenrangú Niume személyében. A Tó Asszonyából olyasféle seregvezér lett itt, mint amilyen a római hódítás ellen harcoló Boudica királynő volt évszázadokkal korábban a britek történelmében – épp ezért sajnálatos, hogy az őt alakító Katherine Langford egyáltalán nem tudott minden jelenetben felnőni a mitikus elődje nagyságához.

Ítélet: 5/10