Edward Norton nemcsak főszereplője, de rendezője és forgatókönyvírója is a filmnek, ami egyfajta szerelmi vallomás New Yorkhoz. Meg egy krimi, de annak nem elég izgalmas, pedig egy Tourette-szindrómás nyomozó a főhős.
Edward Norton szereti New Yorkot, és különösen odavan Manhattanért és Brooklynért. Az előbbiről Az utolsó éjjelben (2002) zengett ódákat főszereplőként és producerként, az utóbbi pedig még legújabb filmje, az Árva Brooklyn címébe is bekerült, sőt, ez a főhős beceneve is. És ez tényleg minden szempontból Norton filmje, hiszen ő a főszereplő, a rendező, a forgatókönyvíró és persze a producer is, de szerintem titokban ő volt a látványtervező is. És amikor valaki ennyi mindent vállal magára, ott sok minden romolhat el.
Hősünk magánnyomozó valamikor az 1950-es évek végén, amikor – ha hiszünk a filmeknek - New Yorkban minden harmadik ember magánszimat volt. Csakhogy Lionel Essrog (Norton) kicsit más, mint a többi kolléga, ugyanis Tourette-szindrómában szenved, így furcsa káromkodás kitörései vannak – de mindig rímbe szedve – némi fejrángatással kísérve, miközben kényszeresen meg kell érintenie dolgokat, mondjuk mások vállát. Ugyanakkor Lionel okos, érzékeny és fotografikus memóriája van, ami jól jön nem csak munka közben, de akkor is, amikor meg kell találnia főnöke és egyben mentora, Frank Minna (Bruce Willis) gyilkosait. Minna egy nagyhatalmú városi politikusnak és ingatlanfejlesztőnek, Moses Randolph-nak (Alec Baldwin) dolgozott, a szálak pedig egy jazzklubba vezetnek, hová máshová vezetnének egy magánnyomozós történetben, és persze, ha már van egy jazzklubunk, van egy nagyon csinos afro-amerikai lány (Gugu Mbatha-Raw) is, aki többféleképpen is érintett az ügyben.
Talán a fentiekből is kitűnik, hogy a történet szépen felvonultatja az ún . film noir műfaj összes klasszikus elemét, beleértve azt is, hogy hősünket viszonylag gyakori rendszerességgel verik össze, de ezzel önmagában semmi baj nincs. Ezek a műfajjegyek közkincsnek számítanak, szabadon felhasználhatók, csak az a fontos, hogy jól, és ha lehet, eredeti módon bánjanak velük, a baj itt az, hogy Norton túlságosan is tiszteli a műfajt ahhoz, hogy bármi olyasmit hozzátegyen, ami a sajátja. Az alapanyagként szolgáló, bár eredetileg a 1990-es években játszódó Jonathan Lethem regényben is a Tourette-szindróma az egyetlen, ami tényleg saját arculatot ad a filmnek, ami ugyan az első fél órában zavaró modorosságnak hat, de miután megszoktuk, már valóban jó ötletnek tűnik.
A külföldön tavaly már mozikban is futott, náluk csak most, az HBO kínálatában elérhetővé vált Árva Brooklyn esetében a gond nem a műfaji elemek néha szolgai másolásával, vagy az eleinte bizarr Tourette-szindrómás hőssel van a gond, hanem egyszerűen a tempóval. Norton egyrészt nyilván nem elég rutinos rendezőként – volt egy korábbi próbálkozása is, a könnyed Ég velünk (2000) ahhoz, hogy kialakítson egy megfelelő ritmust, másrészt tanítani akar minket. El akarja mondani a valóban élt Robert Moses, a saját hatalmától megrészegült várostervező történetét – róla mintázták az Alec Baldwin által eljátszott Moses Randolph alakját -, és el is mondja. Valóban tanulságos történet, sokat megtudunk belőle New Yorkról is, csak visszafogja a filmet, ahogy azt helyenként meglepő módon a nagyszerű színészek is visszafogják. A mindig csodás Willem Dafoe például nagyjából háromszor annyi játékidőt kap, mint amennyit a karaktere megérdemelne, a szintén remek Leslie Mann-nel viszont nem tud mit kezdeni a film.
Ehhez adjuk hozzá a tényt, hogy már 5 perc után tudjuk, ki a rosszfiú, illetve a meglehetősen hosszú játékidőt, és kapunk egy rendkívül míves, nagyon szerethető, de elég lassú, helyenként ritmustalan, időnként „túlbeszélt” és túlontúl kiszámítható produkciót, amit sok ponton csak Norton karizmája ment meg attól, hogy unalmas legyen. Ki tudja, talán 15 perc kivágásával teljesen más lett volna a végeredmény…
Értékelés: 6/10
