Julia Quinn nagy népszerűségnek örvendő regényei a címszereplő család nyolc, ABC-sorrendben elnevezett gyerekének történetét követik. A Netflix sorozatában a legidősebb lány, Daphne Bridgerton (Phoebe Dynevor) keres magának megfelelő férjet, s ennek érdekében a báli szezon üdvöskéjének kiáltják ki, ám túlbuzgó bátyja elhajt minden potenciális kérőt. A másik oldalról pedig ott van Simon Basset herceg (Regé-Jean Page – és jegyezzük meg ezt a nevet, mert máris ő az új, nagyon esélyes jelölt James Bond szerepére), a báty korhely barátja, aki a vővadász anyák rohamától menekülne, mivel feltett szándéka, hogy soha nem házasodik meg. Daphne és Simon eleinte kutya-macska viszonyban vannak, később azonban szövetkeznek: egy megjátszott udvarlással elriasztják a mamákat, de bevonzzák a rivális kérőket, mindkettejük megelégedésére. Természetesen időközben rájönnek, hogy valójában egymáshoz vonzódnak.

Mindeközben megismerkedünk az előkelő londoni társasággal, a szomszéd lányoktól a királynőig. Az izgalmak jelentős részét pedig egy pletykalap szolgáltatja, melynek Lady Whistledown álnéven publikáló szerzője úgy tűnik, mindent tud az elit botrányos viselkedéséről, és örömmel ki is teregeti azt; hőseink döntéseit pedig bizony befolyásolja, hogy a nevük felbukkanhat a pletykalap hasábjain.

Hogy egy film vagy sorozat sorsa már a szereposztással eldől, még soha nem volt olyan igaz, mint A Bridgerton család esetében.

A széria felvetése szerint III. György király hitvese színes bőrű felmenőkkel rendelkezett, így a király törvényben tiltotta a rasszizmust (hogy ez eddig senkinek nem jutott eszébe?!), és az uralkodó osztály tagjává emelte a korábban elnyomott csoportok tagjait. Az elképzelés egyébként nem új, régóta létezik egy elsősorban néhány korabeli festményre és némi családfakutatásra támaszkodó elmélet, amely szerint Sarolta felmenői között volt afrikai – ez a teória azonban (ami legutóbb akkor került megint elő, amikor az afroamerikai gyökerekkel rendelkező Meghan Markle beházasodott a brit királyi családba) soha nem nyert teljes bizonyosságot.

Talán itt meg is egyezhetnénk abban, hogy a sorozat a fantázia világában játszódik, és akkor megspórolnánk magunknak a részleteken rágódást, de tekintettel hihetetlen népszerűségére, nézzük meg részletesen, van-e valami a könnyed, eszképista felszín alatt!

A fentiek szellemében a szereplőgárda jelentős része is változatos származású. Ezt a döntést egyesek forradalminak kikiáltva lelkesen üdvözölték, mások történelemhamisításként elutasítják. Nyáry Krisztián is beszállt a vitába egy Facebook-poszttal, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1810-es évekbeli afroamerikai nemesség azt a hamis látszatot keltheti, hogy a jelenlegi faji egyenlőségért folytatott harcok egész egyszerűen okafogyottak.

A színészi játék szempontjából semmilyen kifogásunk nem lehet a szereplőválasztás ellen. Az alakítások és a történet sodrása valamennyi esetben elfeledteti a színészek bőrszínét, s csupán tehetségüket és a karaktert hagyja a helyén.

Amikor az angolok felfedezték, hogy legértékesebb exportcikkük a kultúra, felvirágoztak a kulturálisörökség-filmek, melyek nívós irodalmi művek adaptációi voltak nagyszerű színészek tolmácsolásában, kastélytól a ruhákig autentikus külsőségek között. A BBC és az ITV pedig végképp elkényeztette nézőit, többek közt Austen és a Brontë nővérek (kellemesen szerzőijogdíj-mentes) műveinek feldolgozásaival, melyekben aprólékos gonddal figyeltek arra, hogy a hajtincsek és a táncmozdulatok éppúgy a helyükön legyenek, mint a műemlékházak korhű berendezései.

Mindezek hozzászoktattak minket ahhoz, hogy az 1800-as években játszódó történetek magát a minőséget jelentik – A Bridgerton család előtt éppen ezért állunk értetlenül. Ez ugyanis egy nagy költségvetésű szappanopera, az Angelique-regények vagy a dél-amerikai telenovellák méltó párja: a történet mintha csak a kosztüm- és díszletszekció kívánságára játszódna 1813-ban, illetve, hogy a két főhős – plusz testvéreik mellékszálai – közötti szerelemben legyen némi legyőzendő akadály a társadalmi elvárások és merev szabályok közepette. A film leginkább az Austenland ötletét idézi, ahol az Austen-rajongók befizethetnek egy hétvégére egy angol kastélyban, és eljátszhatják, hogy egy regény szereplői, közben pedig flörtölhetnek az erre a célra alkalmazott személyzettel.

A sorozat hasonlít a múlt századbeli nemesek furcsaságokat felhalmozó gyűjteményeihez, a Kunstkammerekhez, amelyekben a kitömött hableánytól a nemesfémből készített, drágakövekkel kirakott automatákon és az egzotikus madarak tollain át értékes festményekig minden megtalálható volt. Egyetlen rendezőelvként pedig a tulajdonos érdeklődése szolgált. Ehhez hasonlóan A Bridgerton családba is belezsúfoltak mindent, ami csak a készítőknek kedvére volt.

Bár pontosan megjelöli az időt és a helyet (1813, London), szabadon válogattak a különböző történelmi korok ruhái, frizurái vagy zenéi között; de a szabályok és szokások is hasonló elbánás alá esnek: az alkotók az adott helyzettől függően döntötték el, mit tartatnak be a szereplőkkel, vagy mi felett siklanak át inkább elegánsan (például ha egy csúnya lorddal kapnak rajta egy hölgyet a sötét kertben, elég, ha kiüti a férfit, majd elsétál, mintha mi sem történt volna. Ellenben ha a neki tetsző férfival találja magát ilyen helyzetben, ragaszkodjon szűzi erénye azonnali megvédelmezéséhez egy házasság formájában).

A Bridgerton család beleesik abba a hibába is, hogy modern értékeket próbál visszavetíteni történelmi környezetbe, felvilágosultnak és szimpatikusnak beállítva ezzel a hősöket. Így lesznek az előkelő hősnők feministák, ami azonban megmarad a verbalitás szintjén. A nemes hölgyek heves kirohanásokban világítanak rá, hogy bátyjaik mennyivel jobb helyzetben vannak, szabadon választhatnak, míg az ő jövőjük a házasságtól függ. A készítők azonban nem tudtak mit kezdeni a történetben lézengő néhány, hivatással rendelkező, kenyérkereső női alakkal. Ahelyett, hogy – legyen szó operaénekesről vagy varrónőről – valóban erős, független nőként mutatnák be, romlott félvilági lénynek állítják be őket, akik munka után prostituáltként tevékenykednek.

A Bridgerton világában egy nő számára a legideálisabb állapot, ha férjhez megy, majd férjétől teljes függetlenségben, akár másik városban éli világát, esetleg megözvegyül és a maga ura lehet. Meglehetősen elgondolkodtató kép egy romantikus darabtól.

A fentieknek némileg ellentmond, hogy főhősnőnk szőke, tejfehér bőrű angol leányzó, aki híján van minden egyéniségnek, de profi érzelmi manipulátor. Egyszerre kifinomult és elszánt buldózerként nyomul végig a cselekményen, és megszerzi, amit akar, tökéletesen figyelmen kívül hagyva az általa állítólag szeretett férfi kifejezett akaratát, gondolatait, érzéseit. SPOILER! Az egyik jelenetben a feleség megerőszakolja a férjét a gyermekáldás reményében, miután a férfi egyenesen kijelentette, hogy nem akar gyereket. Ez nyilvánvalóan szexuális bántalmazás; ráadásul a nő a férfit hibáztatja, és a mögötte álló ideológia is pontosan az, ami fordított esetben szokott lenni: nem tudod, mi a jó neked, majd rájössz, hogy igazam van.

A sorozat leginkább csak a képek szintjén tekinthető női filmnek: a férfiak teste legalább annyiszor válik a tekintet tárgyává, mint a nőké. Egyetlen tekintetben azonban elismerésemet kell kifejeznem a szériának, és ez a magyar szinkron. Olyasmire vitt, amit egy ideje már nem tettem: szinkronosan néztem egy sorozatot. Az alkotás stílusához illő régies nyelvhasználat inkább mívesnek tűnt, mint művinek. A legkellemesebb meglepetés azonban az, hogy a sorozat nagyasszonyainak hangját a szinkron nagyasszonyai kölcsönzik: Básti Juli, Hámori Júlia vagy Hegyi Barbara – ugyanakkor a csodálatos Julie Andrews narrációja miatt érdemes angolul is belenézni a filmbe.  Vajon a Netflix nemcsak a sorozatgyártásban és a filmnézésben, de a szinkronban is új aranykort hoz?