Neil Gaiman zseni, de kivételes tehetsége képregényben és rövid prózában működik igazán, a regények kevésbé mennek neki - a hosszabb terjedelmű szövegeknek hajlamos összecsapni a végét (például a Csillagpor vagy A temető könyve esetében). A Coraline szerencsére kisregény, így jól működik, hiányérzetünk sem marad a végén - ami nem mondható el az Ascher Tamás rendezte bábadaptációról, amit január 17-én mutattak be a Budapest Bábszínházban.

Aki esetleg nem ismerné a történetet: Coraline szüleivel együtt egy ódon házba költözik, valahova az isten háta mögé, ahol olyan fura szomszédaik vannak, mint a kutyáikkal élő két, egykori idős színésznő, és egy bogaras öregember az állítólagos egércirkuszával. Egy szép napon a kislány talál egy rejtélyes ajtót, mögötte téglafallal - majd egyszer csak történik valami, a fal eltűnik, és feltárul egy átjáró egy másik világba. A másik világba, ami pont ugyanolyan - csak éppen sokkalta jobb. Az étel finomabb, a dolgok csodálatosabbak, Coraline-nak ott is van anyukája, meg apukája, a szomszédban is ugyanazok a bogaras szerzetek laknak, azzal az aprócska különbséggel, hogy mindegyiküknek gombok vannak a szemük helyén. És nemsokára kiderül, hogy ez a vidám, tökéletes hely, bizony nem is olyan tökéletes.

A Coraline rémmese, elég kemény horrorjelenetek is akadnak benne, és egyébként is az egész történetnek van egy szorongató, nyomasztó hangulata. Mivel alapvetően mégiscsak a gyerekközönségnek készült az előadás, nyilván finomítottak Gaiman szövegén, pláne, hogy egy színházban mégiscsak közvetlenebbül működik a rémisztgetés - és ami megmaradt, bizony az is elég hatásos. Mi tagadás, tényleg félelmetes az egércirkuszos jelenetekben a fekete színpadon lebegő gigantikus fej, a két óriási kéz, ami csak úgy dobálja az egereket (illetve itt a patkányokat). 

Maguk a bábok csodálatosak. Hoffer Károly tervező kitett magáért, teremtményei élő-lélegző figurák (talán a két öregasszony és kutyáik a legjobbak), amelyek az eredeti regényt is illusztráló Dave McKean és az animációs film (Coraline és a titkos ajtó) stílusjegyeit is ügyesen megidézik. A fontos szerepet játszó macska azonban ki tudja, miért, elég bénácska lett - a fantasztikusan kivitelezett kutyaszereplőkkel ellentétben a mozgása is suta, és szerencsétlen inkább hasonlít egy rókára vagy valami hasonló állatra, mint macskára.

Ahogy a bábok is, maga az egész látvány lenyűgöző: a félelmetes rágcsálócirkusz mellett az előadás egyik fő attrakciója Coraline-ék háza. Az egész színpadot betöltő, impozáns díszletet (díszlettervező: Khell Zsolt) a ház szintjeinek megfelelően emelik-süllyesztik, a szereplők lakásait pedig pazarul rendezték be. Sokat használják továbbá a színpad mögé vetítést is - a titokzatos átjáró, amin Coraline átmegy a másik otthonába pszichedelikus pixelorgia, amivel ügyesen felkészítik a nézőt, hogy odaát valami egészen fura, a hétköznapitól különböző világ van. Csakhogy ezt a módszert megúszásra is használják a második felvonásban, amikorra látványosan kifogy a szufla a darabból.

Ugyanis az előadás közepére beiktatott rövid szünet után az addigi varázslat menten elszáll. A történet felépítése egyébként is nagyon aránytalan - Gimesi Dóra a regényhez képest túlságosan is elmolyol Coraline unalmának bemutatásával, illetve azzal, hogy a szülei mennyire nem foglalkoznak vele munkájuk miatt -, viszont maga a kaland - leszámolás a másvilági szörnyeteggel - csúnyán összecsapott lett. Gimesi gyorsan ledarálja az eseményeket, és a regény végső összecsapását egyszerűen kihagyja a darabból - a befejezés annyira kínosan közhelyes, hogy miután legördül a függöny, az a néző, aki akár csak két ZS-kategóriás horrorfilmet látott az életében, zavartan vakargatja a fejét, és egy ilyen végszó után nem tud őszintén tapsolni a színészeknek, pedig nagyon is megérdemelnék.

De ne rójuk ezt fel csakis a dramaturgiának, mert a második felvonás egészét belengi valami kellemetlen légkör. A letaglózó kreativitást felváltja a kiábrándító ötlettelenség - ennek legjobb bizonyítéka, hogy a háttérvetítéssel oldanak meg egy csomó helyzetet, és még rosszul is néz ki. Valamiért olyan érzést sugall, mintha a darab második felére az alkotóknak elment volna a kedvük az egésztől, és úgy voltak vele, hogy megette a fene az egészet, de csak be kell fejezni valahogy.

Szomorú, de ezek után úgy áll fel az ember, hogy egy rossz előadást látott. Aki nem akarja ezt, és úgy szeretné megőrizni az emlékezetében, hogy a Bábszínház művészei emberesen odatették magukat, és egy fantasztikus látványvilágú előadást hoztak létre, az fogja a kabátját, és az első felvonás végeztével menjen inkább haza.