Ajánló a darab elé:

“A szörny hangja mindenkiben benne van: a sóvárgó taxisofőrben, egy önigazolást kereső fiúban, egy házasságukat megmenteni kívánó párban vagy a szexuális bűnt elkövető férfiben. Ezek a rémisztő, kihallgatott történetek, amelyeket Londonban és Budapesten, villamoson, vonaton vagy az utcán rögzítettek a társulat tagjai, alkotják az előadás vázát. Számtalan narrációs technikán keresztül viszik bele az alkotók a nézőket Frank Stein világába. Egy olyan világba, ahol az emberek kendőzetlenül vallják meg saját történeteiket, és felteszik maguknak a kérdést: Megteremthetjük-e a szörnyet nemcsak magunkban, hanem másokban is történeteinken keresztül?

Végül is mindannyiunkban ott van a szörny, amit a magunkról alkotott történeteken keresztül létrehozunk, táplálunk majd profitálunk belőle. Önnarráció, történetgyártás és -értelmezés a Scalla storytelling technikájával, ahol bárki lehet a teremtő és az általa létrehozott és életben tartott lény is.”

A produkció több ponton is kapcsolódik Mary Shelley klasszikusához, ám mégsem annak adaptációját állítja a társulat színpadra. A regény alapjaiban és gondolatiságában ihlette meg a Scallabouche előadását, fontos kiindulópontot jelentett Alexis Latham rendező számára. Szalontay Tünde és Messaoudi Emina több Scalla-előadásban szerepelt már, melléjük csatlakozott Jászberényi Gábor, akit az új bemutatóról Sáfrány Eszter kérdezett.

– Sokfelé játszol, próbálsz, mégis igent mondtál Alexis felkérésére.

– Igen, elég sűrű évadom lett, most is éppen párhuzamosan próbálok, ami elég megterhelő, de az előadás témája és a társulat szellemisége rögtön pofán csapott, és úgy éreztem, ha törik, ha szakad, ezt meg kell csinálnom. Alexis-szel egyébként még a régi Merlinből ismerjük egymást, és hát úgy tűnik, 10 évet kellett várnunk a közös munkára, így ezt nem hagyhattam ki.

– Milyen a csapat? Hogy érzed magad a próbafolyamatban?

– Remekül. Nagyszerű alkotótársakkal vagyok körülvéve. Megtisztelő ilyen tehetséges emberekkel együtt dolgozni. Alexis pedig nagyszerűen egyben tartja a csapatot. Úgy érzem ez egy valódi közös gondolkodás, ami nem csak a színházról szól, hanem az emberi természetről, a valóság és a színház közti kapcsolatról is. Az első perctől fogva érzékenyen reagálunk egymásra, élvezettel játszunk, és persze nagyokat röhögünk. Sajnos az idő kevés, de hát mindig az, jó lenne még egy hónapot próbálni.

– A próbák során használt improvizáció mennyire a Te stílusod? Más így dolgozni?

– Kifejezetten szeretek így dolgozni. Annak idején a Merlinben, ahol függetlenként kezdtem a Spidronműhely társulatnál, hasonló módszerekkel nyúltunk az anyagokhoz. Sőt, a nemrég alakult Másik produkcióban is gyakran használunk improvizációs eszközöket, akár előadásokon belül is. Természetesen fontos, hogy ezek a technikák illeszkedjenek az adott jelenetekhez, szituációkhoz, nem lehet csak úgy vaktában imprózni. Kicsit olyan, mint egy Jazz standard, van egy kötött kotta, egy élesen meghatározott hangnem, amiben aztán el lehet szabadulni.

– Milyen színház áll hozzád közel? Mi motivál?

– Számomra nagyon fontos, hogy egy színházi előadás személyes legyen, hogy az alkotók saját ügyüknek érezzék az alkotást, ha úgy tetszik egyfajta önvallomásnak. Romantikus alkat vagyok, szeretem úgy érezni, hogy képesek vagyunk megváltoztatni a világot egy előadással. Persze ehhez a befogadó ugyanúgy kell. Azt gondolom, hogy egy jó színházi előadás a legjobban egy misére hasonlít, természetesen műfajtól függetlenül. Egy csomó ember eljön, hogy aztán néhányan életre hívjanak egy történetet, egy gondolatot, egy témát, amit aztán együtt élnek meg. Ez a szertartás szerintem nagyon fontos, ez adja a színház megismételhetetlenségének varázsát.

– Mesélj a karakteredről. Milyen figurát alakítasz?

– Több figurát is játszom az előadásban, mindegyiket kedvelem. Nagyon izgalmas az a technika, ahogy dolgozunk, a próbafolyamat elején például egyáltalán nem tudtam, hogy milyen szerepek lesznek ezek, aztán az improvizációk alatt szépen kirajzolódtak. Például játszom egy masszőrt, aki szinte az összes kuncsaftjával szexuális viszonyt folytatott, aztán végül feljelentették, bíróság elé állt, és még ott sem értette igazán, hogy mi az, amit ő elkövetett. A kuncsaftok egy része élvezte ezeket az együttléteket, jelentős részük pedig nem, de ő nem tudott különbséget tenni. Meglehetősen bizarr. A maga módján ő úgy gondolja, hogy csak jót akart. De van itt még egy ügyvéd, aki szeretőt tart, majd lebukik. Vagy ott van például a fiú a vonaton. Azt is nagyon kedvelem. Egy srác, akinek egy telefonbeszélgetéséből tudjuk meg, hogy valójában mik az álmai. Szóval van bőven játszani való.

– Mi, vagy mik azok, amik Téged ebben a produkcióban megérintettek, hatottak rád, amik segítenek téged abban, hogy ebbe teljesen belevesd magad?

– Nehéz kérdés. Szerintem a színésznek fontos megtalálnia a motivációját minden előadásban. Azokat a pontokat, ahol tud kapcsolódni személyesen az anyaghoz, a szerephez. Mivel itt főként improvizációkból dolgoztunk, ez a része nem is volt kérdés. A téma meglehetősen megérint. Az, hogy hogyan teremtünk szörnyeket, vagy, hogy hogyan válunk mi is azzá, kifejezetten húsba vágó kérdés. Mi az a pont, amikor az ember morális iránytűje eltörik és észre sem veszi, milyen károkat okoz. Sokat gondolkozom ezen. Például amikor az ember elkezd hazudni valamiről, először szörnyen van tőle, aztán valahogy túléli, megszokja az érzést, utána már a részévé válik, végül meg már hozzá tartozik a személyiségéhez. Maga a narrációs technika, amit használunk is iszonyúan érdekes, van, hogy egymás gondolatait mondjuk, ez kicsit olyan, mintha minden szerepet egyszerre játszanánk mindannyian. Érdekes dolog. Ettől talán a figurák is sokkal árnyaltabbak, ez színészileg nagyon izgalmas. Inspirálnak a kollégáim is nagyon, fantasztikus játszótársak.

Az interjút készítette: Sáfrány Eszter

https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/frank-stein/directing-28945

http://juranyihaz.hu/szamomra-a-szinhaz-egyfajta-onvallomas-jaszberenyi-gabor-interju/