Ki gondolná, hogy az érzékeny témát boncolgató film készítése során is számos érzékeny téma merült fel, és nem azért, mert 25 alkalommal írták át a forgatókönyvet.
A Philadelphia - Az érinthetetlen (1993) részben Geoffrey Bowers, egy prominens multinacionális ügyvédi irodánál dolgozó fiatal ügyvéd diszkriminációs pere alapján készült. Bowerst 1986. december 4-én az igazgatók szavazásával bocsátották el, és másnap távozott a cégtől. Eredetileg már júliusban döntöttek elbocsátása mellett, megkerülve a vállalati előírásokat azzal, hogy nem kérdezték meg közvetlen feletteseit és nem kérték ki az ügyfelei listáját, illetve nem állapították meg kiszámlázható munkaóráit, ráadásul Bowers nem sokkal korábban jó értékelést kapott egy rutinszerű teljesítményértékelésen. Felettesei tiltakoztak, ami késleltette a kirúgását, de a tulajdonosok októberben ismét megszavazták, tizenkét szavazattal három ellenében. Akárcsak a Tom Hanks által játszott Andrew Beckett, Bowers is szenvedett a Kaposi-szarkóma által okozott, jól látható elváltozásoktól. Az ügy összesen hat éven át húzódott el.
Mielőtt Tom Hanks megkapta a főszerepet, szó volt arról, hogy egy kevésbé ismert színészt válasszanak, és a legesélyesebb jelölt a meleg pornókban játszó Jerry Kelly volt, és azt gondolták róla, hogy meleg férfiként hiteles lehet a jelenléte. A „profi” színészek közül Daniel Day-Lewis, William Baldwin, Tim Robbins és Andy Garcia kerültek fel a listára, de sokáig Michael Keaton volt a legesélyesebb jelölt Andrew Beckett eljátszására. Keaton végül nemet mondott, és inkább az Életem (1993) című filmet készítette el, amire már senki sem emlékszik, de az a karakter is gyógyíthatatlan betegségben szenvedett.
Jonathan Demme rendező azt akarta, hogy olyan emberek is lássák a filmjét, akik alig tudnak valamit az AIDS-ről. Úgy érezte, hogy Bruce Springsteen zenéje olyan közönséget hoz be a mozikba, akik különben soha nem néznének meg egy AIDS-ben haldokló, meleg férfiról szóló filmet. A film és a "The Streets of Philadelphia" című dal sokat tett az AIDS-tudatosság növeléséért és a megbélyegzés egy részének eltávolításáért. A mai napig két olyan, egyetlen művész által komponált, írt és előadott filmdal van, amely elnyerte a három NAGY díjat – az Oscart, a Golden Globe-ot és a Grammy-t -, a "Streets of Philadelphia" az egyik, a másik Carly Simontól a "Let the River Run" a Dolgozó lányból (1988).
Tom Hanksnek csaknem tizenöt kilót kellett lefogynia ahhoz, hogy megfelelően betegnek és megviseltnek tűnjön a tárgyalótermi jeleneteihez. Denzel Washingtont viszont arra kérték, hogy szedjen fel néhány kilót, hogy olyan joviálisnak tűnjön. Washington, Hanks bánatára, aki gyakorlatilag éheztette magát a szerep kedvéért, gyakran csokoládét evett kollégája előtt.
Az Entertainment Weekly magazin belső forrásokra hivatkozva azt írta, hogy Jonathan Demme-nek külön meg kellett harcolnia a gyártó TriStar Pictures főnökeivel, hogy Ron Vawter játszhassa Bob Seidman szerepét, aki a főhős egyik kollegája, és akinek a vallomása kulcsfontosságú lesz a tárgyaláson. Vawter ugyanis HIV-pozitív volt, bár a stúdiónak nem ezzel a ténnyel volt gondja, hanem azzal, hogy a biztosítótársaság rá nem volt hajlandó szerződést kötni, ami gyakorlatilag kötelező egy forgatásnál. Demme-nek sikerült meggyőznie a TriStart, hogy alkalmazzák Vawtert, azzal érvelve, hogy az elutasítása különösen ironikus lett volna egy olyan film kapcsán, amely azon az igazságtalanságon alapul, hogy egy ügyvédet kirúgnak, mert HIV-pozitív.
Egyes statisztikák szerint 53 meleg férfi szerepelt a film különböző jeleneteiben, és a következő évre közülük 43 meg is halt. Az Entertainment Urban Legends Revealed weboldalán Brian Cronin többé-kevésbé megerősítette, de pontosította is az adatokat. Cronin szerint a film producerei megkeresték a Philadelphiában működő Action AIDS nevű nonprofit szervezetet, és azt kérték, hogy segítsenek nagyjából 50 olyan meleg férfit statisztának toborozni, akiken látszik, hogy AIDS-ben szenvednek. A statisztikákkal ellentétben az a mintegy 40 férfi, aki később meghalt - köztük a már említett Ron Vawter - nem a film bemutatása utáni első évben halt meg, hanem évekkel később.
A Philadelphia azon kevés filmek közé tartozik, amit a készítők időrendben, vagyis a cselekményt követve forgattak le, ami elsősorban Tom Hanksnek jelentett különösen nagy megterhelést, hiszen nem csak sokat kellett lefogyni a film végére, de nagyon gyorsan kellett a súlyából leadnia.
Eredetileg Jonathan Demme egy komikus szerepiről ismert színésznek szánta a Beckettet védő ügyvéd, Joe Miller szerepét, mert úgy érezte, hogy egyrészt ez jó ellensúlyt jelentene Tom Hanks karakteréhez, másrészt úgy vélte, hogy egy ilyen színész jelenléte üzenet is lenne a közönség számára, hogy nincs azzal semmi gond, ha egy AIDS-ben haldokló meleg férfi történetét nézik. Demme fontolóra vette Bill Murray vagy Robin Williams felkérését, de amikor Denzel Washington érdeklődést mutatott a szerep iránt, inkább mellette döntött, hiszen évek óta szeretett volna Washingtonnal dolgozni.
A film útja a forgatókönyvtől a bemutatóig rendkívül rázós volt. Maga a forgatókönyv több mint 25 nagy átdolgozáson esett át, a film jogai pedig akkor kerültek veszélybe, amikor az azokat birtokló eredeti stúdió tönkrement, és csődeljárást indítottak ellenük – külön per zajlott azért, hogy ezek a jogok ne vesszenek oda.
Sok melegjogi aktivista és történész dicsérte a Philadelphia szerepét az első nagy stúdiófilmként, amely szerepet vállalt az AIDS-járvány leküzdésében, és felhívta a figyelmet a kérdésre, illetve segített a betegséggel járó megbélyegzés elleni harcban. Mások viszont kritikusan fogalmaztak, szóvá téve, hogy Hollywoodnak egy évtizedig tartott, mire elkezdett foglalkozni a kérdéssel, a probléma kezelése, illetve az, hogy szerintük hiányzott a dimenzió a film meleg szereplőinek bemutatásából. Sokak szerint a film gyakran politikailag, jogilag és orvosilag is pontatlan.
Hanks első Oscar-díját a Philadelphia - Az érinthetetlen főszerepéért kapta, és bár maga a film is érzékeny témát tárgyal, a színész köszönőbeszéde is elég „érzékenyre” sikerült. A beszédben egy gimnáziumi tanárát nevezte meg „inspirációként” az alakításához, amivel csak egy gond volt. Az illető tanár, aki könnyen beazonosítható volt, nem szerette volna, ha tudják, hogy meleg, de innentől már nem volt választása. Arra viszont jó volt az incidens, hogy Paul Rudnick forgatókönyvíró megírja belőle A boldogító nem (1997) történetét.
