5 békebeli tévésorozat, mely maga volt a tökéletes érdektelenség

Már-már közhely, hogy a sorozatok jó ideje átvették a filmek szerepét, és egyre magasabb nívót képviselnek. Ám nem volt ez mindig így, a 90-es, korai 2000-es években mintha csak egyetlen céllal gyártották volna a délutáni tévészériákat: hogy háttérzajt biztosítsanak a kajakómában fetrengő kábeltévé-előfizetőknek. Lássunk néhány sorozatot, mely aligha bírt egyéb funkcióval!

Charly – Majom a családban

A buddhista tézis szerint csak a változás, ami állandó. Ennek legjobb ellenpéldája a szóban forgó sorozat, melyet vélhetőleg akkor is ismételni fognak, ha a Family Frost immár tilinkózó űrhajókkal járja a kistelepüléseket. Ez már csak azért sem feltétlenül örömteli, mert

a címszereplő cuki mivolta egy epizódon belül sem tudja tíz percnél tovább fenntartani a figyelmet, pláne, hogy a német alkotók meghagyták a forgatókönyvet a hanyatló kelet ópiumának.

Ez kiváltképp akkor szembetűnő, amikor Charly egy évadban immár teljesen új családban bukkan fel, és semminemű magyarázatot nem kapunk a misztikus fordulatra. Ám bármilyen környezetben is lássuk viszont unásig ismert csimpánzunkat, és bármekkora anyagi kárt is okozzon az istenadta, a „Charly, te kópé!” megjegyzés és az azt követő elnéző kuncogás a sorozat megkerülhetetlen eleme.

A hegyi doktor

A klinika jóvoltából anno már megtapasztalhattuk, amint kórházsorozat címszó alatt festői hegyvidéki miliőben játszódó Romana-regényeket tuszkolnak le a torkunkon. A német tévénézők pedig bizonyára forradalmat szítottak volna, ha három évre rá nem forgatnak le egy kísértetiesen hasonló koncepciójú, ám jóval eseménytelenebb sorozatot a családi drámák témakörére építve. (Utóbbiakat természetesen másfél centiméteres mélység jellemezte.) Nyakunkat tesszük rá, hogy az alvásklinikák ma is sikerrel alkalmazzák A hegyi doktor-epizódokat, főleg, ha nincs jelen a páciensek nagyanyja, hogy az egyházközség híreiről és az ötvenes évekről sztorizzon nekik.

Herkules

A 90-es évek végén még aligha láthattuk, hogy a sorozatgyártás egyszer minőségi fordulatot vesz. A Herkules alapján pedig három doboz dianás cukor felfalása után sem vetemedtünk volna olyan jóslatokra, hogy egyszer egy fantasysorozatra hivatkoznak majd a műfaj etalonjaként. A Herkules meglehetősen ambivalens alkotás benyomását keltette:

bár csordultig volt akciójelenetekkel, a sztorik egetverő bárgyúsága miatt képtelenség volt hat percet meghaladó figyelmet szentelni az epizódoknak.

Ami pedig a színészi alakításokat illeti, valahogy így képzelnénk el egy kamatyolós jelenetektől megfosztott szoftpornót. (Aminek kiváltképp bizarr jelleget kölcsönözne az a szonett, melyet Bozai József a főcím alatt szaval el.)

Az elveszett ereklyék fosztogatói

A kincskeresőknek általában van egy kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, egyben sokkal megfizethetőbb alteregójuk: ha Allan Quatermain a teszkós Indiana Jones, akkor Sydney Fox a plüss Lara Croft volt. Az elveszett ereklyék fosztogatói megválaszolta azt a senki által fel nem tett kérdést, hogy mi lett volna, ha a Tomb Raider elkészítésére az Asylum Stúdió hentes-mészárosai kapnak felkérést. De ne legyünk igazságtalanok, a szóban forgó kalandsorozat kizárólagos háttérzaj-funkcióját időről időre beárnyékolta Tia Carrere, akit „Túl jó nő egy hasonló nívójú sorozatban” kategóriában jutalmaztunk volna Emmy-díjjal.

Rendőrakadémia

Bár egyes kritikusok már a Rendőrakadémia-franchise első néhány részére is savat köpködtek, mi a mai napig ikonikusnak tartjuk Harris kapitány és Proctor tangójeleneteit. A Moszkvai küldetés alcímet viselő hetedik részre azonban már nem volt bocsánat, és titkon tudtuk:

ha ez tévésorozat formájában folytatódik, abból dögvész, véreső és pestisjárvány születik majd.

És ennyire tán nem volt súlyos a helyzet, életünkben nem hallottunk senkiről, aki akár egy kósza félmosolyt megeresztett volna a sorozat fokozhatatlanul proli humorán. Azt azonban nem vitathatjuk el tőle, hogy a szereplők ordenáré ripacskodása óhatatlanul megtörte a nappali nyomasztó csendjét.